Menü

Münchausen-szindróma tünetei és kezelése

A Münchausen-szindróma lényege az, hogy a betegek kitalálnak maguknak valamilyen betegséget vagy tünetcsoportot, majd azt az egészségügynek megpróbálják "eladni" annak érdekében, hogy foglalkozzanak velük, vizsgálatokat végezzenek rajtuk, kórházba kerülhessenek. Történeteiket a családnak és a hozzátartozóknak is előadják annak érdekében, hogy így magukra irányíthassák a figyelmet.

A Münchausen-szindróma különbözik a hipochondriától, ez esetben ugyanis nem betegségtől való félelemről van szó, hanem arról, hogy az érintettek tünetekről és panaszokról hazudoznak, leleteket hamisítanak, akár a tüneteket elő is idézik magukon szándékosan. Jellemző rájuk az is, hogy panaszkodnak korábbi ellátóhelyeikre, elmondják: már rengeteg orvosnál voltak, de egyik sem tudta kideríteni, mi a bajuk, közben pedig - legalábbis elmondásuk szerint - egyre romlik az állapotuk. Ezt részben a frusztráció levezetése végett teszik, részben az orvost is ezzel akarják motiválni. Gyakori, hogy az érintetteknek korábban valamilyen kötődésük volt az egészségügyhöz, azon a területen dolgoztak, vagy korábban orvosok akartak lenni.

A Münchausen-szindróma előfordulása

Nincs pontos adat a Münchausen-szindróma előfordulásáról, a betegség látenciája rendkívül magas. A problémát sokszor maga az egészségügy sem ismeri fel, másrészt amikor esetleg kezdik felismerni, a kommunikációban pedig ezt jelzik, akkor a beteg eltűnik, szó szerint lelép. Viszont innentől kezdve az orvosok sem tudják biztosan megmondani, hogy Münchausen-szindrómával volt-e dolguk, vagy csak a beteg nem volt megelégedve az ellátással, emiatt elment máshova.

A sejtések szerint a betegek többsége nő, de a magas látencia és a diagnózis nehézsége miatt ezt is fenntartásokkal kell kezelni. A korcsoportról sincsenek adatok, de a probléma vélhetően valamennyi korosztályt érinthet. Az időseknél ráadásul még nehezebb kiszúrni a Münchausen-szindrómát, náluk ugyanis nem meglepő, ha rengeteg zárójelentéssel, lelettel érkeznek az orvoshoz, illetve sokat panaszkodnak. Ráadásul esetükben átfedés is van a többi idős beteggel abban a tekintetben, hogy sok nem Münchausen-szindrómás idős ember is csak azért jár orvoshoz hetente többször, hogy valaki beszélgessen vele. Emiatt a probléma tényleges gyakoriságát nagyon nehéz meghatározni.

A Münchausen-szindrómát nehéz kezelni, mert a betegek általában lelépnek abban a pillanatban, hogy az orvosok elkezdik pedzegetni: nem stimmelnek a történetek. Ha ez történik, az érintett általában azonnal másik ellátóhelyet és másik orvost keres, a történet így máshol folytatódik. A Münchausen-szindrómás betegeket pszichiáterhez végképp nehéz elküldeni, ilyesmire jellemzően nem hajlandóak az érintettek. Ha ez mégis sikerül, akkor az általában azért történik, mert a dolgot másképp vezetik fel neki.

Például azt mondják, nem a mentális probléma miatt küldik pszichiáterhez, hanem azért, mert a sok egészségügyi probléma, illetve az azzal járó hercehurca annyira megterhelő, hogy amiatt hasznos a lelki támogatás. Ha ezt az egyéb szakorvosok jól kommunikálják, akkor nagyobb az esélye annak, hogy az érintett valóban elmegy pszichiáterhez vagy pszichológushoz. Ilyen esetben a pszichiáter és a pszichológus sem szembesíti egyből a beteget azzal, hogy a problémája maga a Münchausen-szindróma, hanem terelőúton, egyéb problémák megbeszélése során, úgymond közvetve próbál hatni rá.

Ha a Münchausen-szindróma mögött álló alapbetegség a depresszió és a szorongás, akkor annak kezelése is kulcsfontosságú. Szükség lehet családterápiára is, különösen akkor, ha a probléma eredete összefügg a beteg vélt vagy valós családon belüli háttérbe szorulásával, a figyelem önmagára irányításával.

Miért félünk az elkerülhetetlentől?

A halállal való kapcsolatunk folyamatosan változik. Eleinte nem ismerjük, aztán nem értjük, majd megtagadjuk, később félünk tőle, aztán küzdünk ellene, és van az úgy, hogy „alázattal meghajolunk előtte”. Bárhogy is legyen, valamilyen viszonyunk van az elmúláshoz egészen fiatalkortól kezdve.

Mikrocheating: létezik-e alig megcsalás?

Van-e a megcsalásnak egy bizonyos szürke zónája? Határ az igen és a nem között, a senki földje. Ahonnan ide is meg oda is lehet fordulni, könnyedén alakítható a narratíva barátsággá és szeretői viszonnyá egyaránt. Ez a mikrocheating, vagyis a mikromegcsalás, ami jóval összetettebb jelenség, mint azt elsőre gondolnánk. Az alábbi cikkben arról tudhatunk meg többet, hogy mik a jellegzetességei és miért nehéz definiálni?

Passzív agresszió a baráti kapcsolatokban

Duzzogás, nyöszörgés, pofavágás, büntető hűvösség, egy jól időzített beszólás – csak hogy párat említsünk azokból az eszközökből, amelyek a passzív-agresszív emberek kommunikációs készletében megtalálhatók. Ezeket a megnyilvánulásokat a kevésbé szerencsések akár napi szinten megtapasztalhatják egy baráti kapcsolatban, és emiatt egyáltalán nincsenek könnyű helyzetben.

A hipochondria tünetei

A hipochondria egy olyan mentális betegség, amelynél a beteg szinte kényszeresen keresi a szervezetében fellépő kóros elváltozásokat, bebeszél betegségeket, magára ismer különféle egészségügyi problémákban, holott szervi baja általában nincsen.

Az újságírói munka mentális lenyomata

Az újságírás nem csupán egy szakma, hanem egy sajátos gondolkodásmód is, amely fokozatosan beépül a szakember világlátásába. Zsurnalistaként nem csupán híreket közlünk, hanem szűrőként is működünk, kutatunk és olvasunk. Még ha olykor elveszítjük a lelkesedésünket, továbbra is megfigyelünk, kérdezünk, rendszerezzük az információkat és kritikus szemmel elemezzük a világot. Azonban hogyan hat ez hosszú távon a gondolkodásunkra?