Segítség, nem szólal meg a gyerekem – mutizmus gyermekkorban

Vannak olyan gyerekek, akik dacból vagy viccből nem szólalnak meg egy adott szituációban, de vannak olyanok is, akik nem tudnak megszólalni, ők szenvednek egy olyan kommunikációs zavarban, amit mutizmusnak nevezünk.

A mutizmus egy zavar, ami nem okolható halláskárosodással, sem beszédhibával, vagy beszédzavarral, a kisgyermek mégsem tud megszólalni. Ez a probléma társulhat szorongással, depresszióval, szobatisztasági gondokkal, evés- vagy alvászavarral is. Jelenleg a gyermekek 5-7 százalékát érintő problémáról beszélünk.

Két típusát különböztethetjük meg, az egyik a szelektív, a másik az totális mutizmus. A szelektív változatnál a gyermek szorong, egyes szociális helyzetekben nem tud megszólalni. Lehet ez egy elvárás okozta teljesítménytől való félelem is, főleg az óvodai, majd az iskolai közegben jön elő. Otthoni, baráti környezetben viszont csacsog, jókedvűen beszél, de amint idegen hallhatja, elnémul, de létezik olyan is, aki más hallatára csak suttogva tud beszélni. Ide sorolhatjuk azt is, amikor beszélni nem akar, de nonverbális kommunikációval megpróbálja magát megértetni.

A totális mutizmustól szenvedők pedig azok a gyerekek, akik elviekben tudnának beszélni, de gyakorlatban nem, vagy nagyon keveset, de azt is kizárólag suttogva.

Diagnózist nem lehet egyik pillanatról a másikra felállítani, hosszadalmas kivizsgálás előzi meg. Kikérdezik a szülőket, tanárokat, óvónőket, és testi, neurológiai vizsgálatot végeznek. Nem szabad összetéveszteni a hallgatással járó kórképekkel, mint gyászreakció, személyiségzavar, vagy autizmus. A mutizmushoz sokszor kapcsolódik szorongásos zavar, fóbiák kialakulása is. Megfigyelték, hogy a legtöbb szelektív mutista gyermek öröklötten nyugtalan, a nyugtalanság pedig félelmet kelt, amitől a gyermek nem tud megszólalni.

Az árulkodó jelekre érdemes odafigyelni, mint például, hogy a gyerek a szűk családdal kommunikál, de a szélesebb körrel nem, óvodában csak a kortársaihoz szól, a felnőttekhez nem, visszahúzódó, nagyon szégyenlős, fóbiás viselkedést mutat, szorong, vagy túl érzékenyen reagál bizonyos helyzetekben, esteleg mutogatva, gesztusokkal kommunikál inkább. Amikor a szülőben felmerül a kérdés, hogy nem biztos, hogy ez egy dackorszak, akkor érdemes felkeresni egy pedagógiai szakszolgálatot, ők tudnak javasolni logopédust, pszichológust, vagy orvost, aki segít a probléma okának feltárásában.

Amennyiben beigazolódik, hogy a gyermek mutizmusban szenved, a kétségbeesés után a szülőnek komoly feladatai vannak, mégpedig az elfogadás, a helyes terápiák megkezdése szakemberekkel, és végtelenül türelmesnek lenni. El kell fogadni, hogy kismanónk nem azért nem beszél, mert ezzel kivívja a figyelmünket, ezt ő nem szándékosan teszi. Meg kell erősíteni, folyamatos pozitív visszacsatolást kell adni, hogy önbizalma növekedjen, bátorítani kell, merje használni a hangját.

A mutizmus egy olyan beszédzavar, amire érdemes komolyan odafigyelni már kisgyermekkorban, hiszen minél előbb megkezdjük a terápiát, annál hatékonyabban lehet előrelépést elérni ennek leküzdésében.