A hűtlenség, mint bélyeg

Amikor véleményt alkotunk az érzékelésünkre és a felületes feldolgozásunkra hagyatkozunk. Ha mégis van motivációnk és energiánk arra, hogy valakiről átfogóbb képet kapjunk, azt sem tekinthetjük elfogulatlan véleménynek. Az elsajátított íratlan szabályok, erkölcsi és társadalmi normák alapján skatulyázzuk be az embereket, még önmagunkat is. Vannak áthághatatlan, megszeghetetlen szabályai a társas létnek: igazságosság, őszinteség, hűség. Leginkább azok számíthatnak megbélyegzésre, akik ezek ellen vétenek.

Párkapcsolatban élni azt jelenti, hogy bizonyos elfogadott keretek között maradunk. Ezeket a kereteket átlépni, megsérteni egyet jelent azzal, hogy a legalapvetőbb tiszteletet sem adjuk meg, legalábbis ez az emberek véleménye. A hűség megtartása alapfeltétele egy hosszú távú, komoly kapcsolatnak. Mi van akkor, ha pont ez a rész sérül?

Hűtlennek lenni olyan, mintha a mérget apránként adagolnád egyszerre több embernek is. Nem adsz arra lehetőséget, hogy a sebek begyógyuljanak, mert naponta elhiteted magaddal és a környezeteddel, hogy nincsenek sebek. Ha egy darabig ez mehet is így, szinte teljesen biztos, hogy eljön a kitörés pillanata: minden ki fog derülni. Vagy azért, mert magától is rájön mindenki, vagy azért, mert nem bírja tovább a lelkiismereted, és leleplezed saját magadat. És ekkor már nem tudsz szépíteni, nem tudsz semmit jóvá tenni. Ott maradsz annak a terhével, hogy mindenről te tehetsz. Amilyen teher addig is rád nehezedett, annak a sokszorosát tapasztalod meg, ugyanis a külvilág el fog ítélni. Tönkretenni egy kapcsolatot egy dolog. Megbántani a másik embert szintén egy dolog. Valahányszor tönkremegy egy kapcsolat, az nyomot hagy a felekben, és valamennyi neheztelés, negatív érzés mindig marad utána. Csakhogy ez a negatív érzés elmúlik az idővel, és hogy mi volt az oka a különválásnak, előbb-utóbb senkit nem fog érdekelni.

Nem ez a helyzet, ha hűtlenségről van szó. Amikor már eltelik az az idő, hogy túlléphettek a dolgokon, a bélyeg akkor is rajtad marad. Nincs lehetőség arra, hogy megosszátok a felelősséget. Hűtlenség esetén mindig egyetlen hibás lesz: az, aki hűtlen volt. És persze, a külvilág szerint minden büntetést megérdemel ezután. Mindegy, hogy a lelkiismerete mennyire bünteti, nem számít, hogy a tettei már az elkövetésük közben megbosszulják önmagukat. És az sem számít, mennyi idő telik el. A hűtlenség olyan bélyeget hagy, amit nem tud semmi sem letörölni. És miért?

Mert az ember bizalom- és biztonságérzetét sérti meg. Abban bizonyosak vagyunk, hogy csak ketten vagyunk egy kapcsolatban. Ez talán a legalapvetőbb. És pont ebben a bizonyosságban rendít meg a másik hűtlensége. Aki vét, ez ellen a tudat ellen vét. Az ellen, hogy rábízhatod magad egy személyre, teljes mértékig kitárulkozva előtte, mert nem fog bántani. Ezért mondják sokan, hogy a hűtlenség viccet csinál a kapcsolatból. A vétkeseket sosem kérdezi senki, hiszen áldozatközpontú a gondolkodásunk. Az empátia és a szolidaritás sokszor csak azokat érinti a szemünkben, akik ezt megérdemlik. Csak azokkal szemben akarunk könyörületet mutatni, akik nem bűnösek, bár ez nem igazi könyörület. Szeretünk megbélyegezni, és szeretjük, ha azok, akik hibát követnek el, utána megkapják méltó büntetésüket. Ez tudja csak kielégíteni az igazság iránti vágyunkat.

A Maslow-piramis fogalma talán többek számára ismerős. Bemutatja, hogy milyen feltételeknek kell ahhoz teljesülnie, hogy a növekedésalapú szükségleteink iránti vágy is felébredjen bennünk. Ehhez első sorban az kell, hogy hiányalapú szükségleteinket kielégítsék. Ezek közül a második legfontosabb a biztonság. A biztonságot általánosan elfogadott normák, elvek, társadalmi konvenciók biztosítják számunkra, és az ezeknek való megfelelés kényszere határozza meg a cselekedeteinket. Ha valaki megsérti ezeket a konvenciókat, azzal másoktól elveszi a megnyugvás lehetőségét. Megkérdőjelezi a normák fontosságát, és azt mutatja, hogy egyetlen döntés is felrúghatja a környezet nyugalmát. Akárkivel szemben is teszi ezt, azt a környezete mindenképpen el fogja ítélni.

Hűségesnek lenni sokak szerint döntés kérdése, és ebben igazuk van. Elég egyetlen egyszer nem a párod mellett dönteni, és többet nem fog számítani, hogy előtte viszont hányszor döntöttél mellette. Évek múltán is a beléd táplált bizalmával való visszaélés és a biztonságérzet elvétele fog eszébe jutni a cselekedetedről, nem a kétségbeesés vagy a naivitás, vagy bármi, ami a tettedet motiválta. De ami a legkevésbé elviselhető, az mégis az, ahogyan magadra fogsz tekinteni. Tehát, a kérdés, hogy kit tesz igazából tönkre a hűtlenség, egyszerűen megválaszolható: azt, aki elköveti.

A társadalmi megbélyegzés ellen nem sokat tehetünk. Az ellen viszont igen, hogy mi megbélyegzünk-e bárkit. Akkor vagyunk szolidárisak, empatikusak és toleránsak a társainkkal szemben, ha azok számára is megértést, vagy legalábbis elfogadást tanúsítunk, akik egyéni véleményünk szerint nem érdemelnék meg. Ha nem akarjuk visszatérő, állandó hibaspirálba taszítani azt, aki egyszer hibázik, akkor mindig a felkarolást kell választanunk a megvetés helyett. Ez az egyetlen módja annak, hogy a hibájának helyrehozására sarkalljuk. Ha már előre leírjuk őt, azzal semmire sem motiváljuk.

Örök érvényű tehát a mondás, hogy az vesse a bűnösre az első követ, aki maga bűntelen. A megbélyegzés legalább annyira káros a társadalomra, mint az a tett, ami alapján megbélyegzünk valakit. Lélektanilag pedig a megbélyegzés pont ugyanannyira védhetetlen, mint a hűtlenség. A felelősségvállalás mindkét oldalon nagyon fontos: annak a szempontjából is, aki hibázik, és annak a szempontjából is, aki ez alapján véleményt alkot. Óvatosan tehát, mert ilyen helyzetben sokféleképpen árthatunk.

Varga Ágnes Kata