A szülőség kettős arca: veszteség és újjászületés

Amikor utód érkezik egy családba, a környezet leggyakoribb reakciója, hogy sok örömet, boldogságot és jó egészséget kívánnak. Arról azonban kevesebb szó esik, hogy a gyerekvállalással járó, sokszor drasztikusan megváltozott élethelyzet akkor is egy krízis, sőt, valójában többszörös gyászfolyamat, ha mindennél jobban várták és vágytak rá a szülők.

Minden pszichés értelemben vett válság veszteséggel is jár, hiszen ezek a helyzetek a változás véglegességéről is szólnak, amihez rendszerint negatív érzelmek társulnak, mint például: a szomorúság, a fájdalom, a hiány, a szorongás, a düh és a bűntudat. Amennyiben valóban nem mentális zavarról, hanem egy normál krízisállapotról van szó, a nehéz érzések mellett idővel megférnek az öröm árnyalatai – így a hála, a reményteli várakozás és az elégedettség pillanatai is. A szülővé válás témája bizonyos szempontból még mindig tabunak számít. Holott sokkal könnyebb úgy hiteles képet festeni a folyamatról, hogy egy teljes színpaletta rendelkezésünkre áll, amiben nem csak világos, csillogó vagy a legkevésbé zavaró pasztell árnyalatokhoz nyúlhatunk, hanem ott vannak a sötét, mély és telített színek is. Ezek egymás mellett nem biztos, hogy a legharmonikusabbak, sőt, kifejezetten irritálóak is lehetnek – de hozzátartoznak a teljes képhez.

Félelem a változástól

Az emberek a közelgő gyerek hatására csapdahelyzetben érzik magukat. Mintha felborulna az egész addigi élet. A gyászfolyamat már a tényleges születés előtt is megjelenik, vagyis most már semmi sem lesz ugyanolyan soha az életben. A szülők örülnek, de közben félnek is a kicsiny érkezésétől. Hiszen megszűnik a függetlenség, másokra lesznek utalva, egy kisdedet egy orvos segítségével hoznak világra, akit majd iskoláztatni és nevelni kell. Később nehéz lesz kordában tartani az érzelmeit és a vágyait.

Egy utódnál nem arról van szó, hogy mi sikerül vagy nem sikerül, hanem a belső folyamatok megengedéséről. Ezen a skálán a negatív oldalon van, ami elfogadottabb, emiatt felvállalhatóbb. Ilyenek például az aggodalmak vagy a bűntudat: „vajon elég jó szülő leszek-e?”. Vagy éppen a: „félek, hogy nem fogom tudni jól csinálni és sérülni fog a kicsi”. Bizonyos érzések pedig kifejezetten tabusítottak is lehetnek, mint például az egyébként mindennél jobban szeretett és várt gyermek iránt tanúsított harag (amit nehéz elképzelni, hogy ne érezne egy szülő, ha a picur például sokáig nem hagyja aludni vagy éppen majd meg szeretne kapni valamit egy boltban).

Erről lehetséges, hogy azért nem szól előre senki, mert nincs tere annak, hogy ezekről az érzésekről is beszéljünk. Egyszerre átélheti az ember, hogy örökre és fájdalmasan lezárul az élete egy szakasza azzal, hogy utódja lett, miközben az új élet egy nagy ajándék. Valójában ebben a kettősségben rejlik a szülővé válás lélektani krízise. A gyermekkel járó boldogság és az ezzel járó nehézségek egyfajta hullámként törhetnek az egyénekre.

Mit veszítünk a szülőséggel?

A szomorúság mellett a gyászfolyamatok része az is, hogy dühösek vagyunk: a környezetünkben élőkre, a körülményekre, a rendszerre és az életre. Fontos lehet úgy keretezni a szülőség kezdetét, hogy mit veszítettem ahelyett, hogy mit vett el tőlem a folyamat. Amikor számba vesszük a lemondásainkat, a saját érzelmi megéléseinkkel dolgozunk. Ez nem panaszkodás, és semmiképp nem a gyerekünk vagy a környezetünk hibáztatásáról szól, hanem ezáltal önmagunkra helyezzük a fókuszt. Arra, hogy el lehet gyászolni, búcsúztatni, siratni mindazt, amiről kénytelenek vagyunk lemondani.

Az egyik legfontosabb veszteség az idő, amit az ember nem fordíthat önmagára. Egy lurkó után csak a kimaradások jönnek, az a rengeteg idő mind kiesik, amit eddig egy felnőtt a barátaival, az ismerőseivel töltött. Helyette a kicsiny gondozása válik az elsődlegessé, emellett a csöppség felnövése emlékezteti a felnőttet a saját mulandóságára is. A gyereknevelésben nem lesz szabadság, a szabadidő és a pihenés addigi lehetőségei sem állnak már rendelkezésre. Emellett a gondolkodás és a világlátás mozgástere is csökken, hiszen kevesebb idő marad a kapcsolatokra, a hírek, a videók nézésre, vagy éppen csak az internet böngészésére. Egy csemete születése után az intimitást és a meghitt beszélgetéseket felváltják a stratégiai megbeszélések és a munkahellyel kapcsolatos egyeztetések.

Valamint a szülőség bizony mindenkire kihat egy kapcsolatban, innentől kezdve nemcsak a külvilággal nehezebb kapcsolódni, hanem adott esetben egymással is, miközben a baba testi és lelki igényeinek kielégítése egy folyamatos stresszhelyzetet jelent az ember életében.

A szülővé válással az emberek korábbi önmaguk egy részét veszítik el. Sok szempontból egy rátalálási folyamatról beszélhetünk, amely mindenkire kihat. A lemondások hozzásegítenek annak megtalálásához, hogy a gyermekvállalás valahol az élet velejárója és a gyászfolyamat a korábbi felnőtt élet elvesztéséről szól. A szülői szerep magával hozza az átalakulás szükségességét: a prioritások eltolódnak, a szabadság új értelmet nyer, és az énkép is átrendeződik. Az a személy, aki egykor volt, már nem létezik ugyanabban a formában – helyébe egy új én lép, amelyben a felelősség, az odaadás és a másokról való gondoskodás központi szerepet kap.

Ez az átalakulás sokszor nem tudatosan megy végbe, hanem fokozatosan bontakozik ki a mindennapok során. Az apró gesztusokban, a kialvatlan éjszakákban, a gyermek első szavainak örömében és a folyamatos aggódásban rejlik. A régi életről való lemondás azonban veszteségélménnyel járhat. Az ember visszatekint azokra az időkre, amikor még önállóbban és szabadabban élhetett, és elgondolkodik azon, hogy vajon mennyit őrizhet meg korábbi önmagából.