A folyamatos kételyek és bizonytalanság csapdájában

Mindenki életében vannak döntéshelyzetek, rossz döntések. A bizonytalanság, a kétségbeesés, a feszültség, a szorongás és valamiféle beszűkültség szerintem minden emberben motoszkált már, ami abból a félelemből fakad, hogy ezek a kínzó érzések sosem múlnak el. Ennek a kétségbeesésnek sokszor hangot adunk, kiállunk a saját igazunkért, mégis újabb és újabb problémák jönnek elő.

„Mikor múlik már el? Mikor leszünk ezen túl?” Kérdezgetjük egyre kétségbeesettebben, fásultabban és türelmetlenebbül egymástól, magunktól. Meddig tart még ez a bizonytalanság, ami az egymásba érő krízisek – COVID-járvány, háború, infláció, klímakatasztrófa – miatt újból és újból átjárja az életünket? Ez ugyanis benne van a levegőben: elfeledkezhetünk róla, de nem tudunk előle menekülni. A gyászon kívül a bizonytalanság is kollektív és meghatározó élményünkké vált, amely egyszerűen az emberek múltjából fakad. Sajnos úgy tűnik, hogy ez a „kollektív kétely” azóta is velünk van, és nagyon úgy fest, hogy még marad is egy darabig…

Borzasztóan megterhelő élmény

Fontos szükségletünk, hogy érezzünk valamekkora kontrollt annak érdekében, hogy biztonságosnak éljük meg a saját életünket. Ha azt érzem, hogy ez a kontroll kipörög a kezemből és hiába kapkodok utána, egyszerűen egyre kevesebb és kevesebb ráhatásom van arra, hogy mi történik velem, és bizonytalanná válik az, hogy milyen lesz holnap a világ, hogy milyen lesz az életem, az egy borzasztóan megterhelő élmény. A kételkedés úgy nehezedik rá az életünkre, mint valami rossz álom egy borongós téli reggelre: próbáljuk lerázni magunkról, de macerás, egyre nehezebb belőle felocsúdni, vagy elhinni, hogy ez nem a valóság, velünk ez nem történhet meg.

Az az igazság, hogy belefáradtunk a bizonytalanságba: egyre kiábrándultabban és keserűbben reagálunk, feszültek, türelmetlenek és fásultak vagyunk, amely látszik is rajtunk a külvilág számára. Eljutunk egy pontra, amikor már nem lehet úgy keretezni a valóságot, hogy az ne egy hamis, toxikusan pozitív szólam legyen. Lehet, hogy csak én vagyok nagyon szerencsés, de azt érzem, hogy valahogy mindig jött valaki, aki segített egy aggasztó és kiszolgáltatott helyzetben.

Amíg van valaki, aki egy komplikált szituációban odalép hozzánk és segít, van remény. A bizonytalanságban ott van a bizakodás is. Nem csak annak a reménye, hogy „minden jóra fordul”, hanem annak a reménye is, hogy a nehéz helyzetekben és időszakokban számíthatunk egymásra. Tudom, látom és érzem én is, hogy milyen megterhelő, félelmetes az a bizonytalanság, amibe az elmúlt években belesodródtunk. Erre pedig az egyéni problémák csak rárakódnak. Tudom és látom, hogy egyre többen szenvednek, nélkülöznek és fáradnak bele a folyamatos túlélésbe.

Éppen ezért lett most mindennél fontosabb, hogy érezzük: nem vagyunk egyedül. A közelgő ünnepek kapcsán talán érdemes ezt tudatosítani: rengetegen vannak, akik egy szép pulóvernél vagy egy doboz bonbonnál sokkal, de sokkal jobban örülnek vagy örülnének annak, ha azt érezhetnék, tartoznak valahova. Bár elég sok minden van, amit egyéni szinten tehetünk annak érdekében, hogy megőrizzük a stabilitásunkat a nagyvilágban, a legtöbbet azzal tesszük, ha egymásért teszünk és egymás felé fordulunk, akkor is, ha ez mostanában nehéz. A bizonytalanságban az egyik legfontosabb dolog, hogy érezzük: van olyan, akire számíthatunk. A kételkedés viszont sokszor az ellenkező irányba tolhat minket: nem pénzzel, de a kedvességgel, a segítőkészséggel is fukarabbak vagyunk, ritkábban kapcsolódunk egymáshoz, amire pont szüksége lenne oly sok embernek.

Aktív megküzdés

A bizonytalanság nem egyik napról a másikra múlik el. Viszont minden nap teszünk egy kicsit azért, hogy jobb legyen: dolgozunk a problémák ellen, beszélünk az érzéseinkről, aktívan küzdünk az ellen, ami rossz hatással van ránk. A konstans és idegőrlő önmagunkkal szembeni kételkedésre sajnos – eddig legalábbis – nem fejlesztettek ki semmilyen gyógyszert, de ez nem jelenti azt, hogy ne lenne más ellenszere. Az önismeret, a kapcsolódás, a határok meghúzása mind-mind olyan, a belső stabilitást támogató eszközök, amelyek segíthetnek meglátni, hogy a mozgásterünk egy-egy bizonytalan és beszorított helyzetben mindig sokkal nagyobb, mint elsőre gondolnánk.