Menü

Szeánsz Velencében – Filmkritika

Kenneth Branagh Poirot-filmjei már egyértelműen befutottak a filmes köztudatba. Az ikonikus bajusz, és a korábbi részek sztárgárdája megalapozta az előző részek sikerét. A Szeánsz Velencében-nel az “új-Poirot” filmek már egy trilógiává bővültek, és az új rész bizony sok szempontból jobban sikerült, mint elődei. A végeredmény pedig egyértelműen megérdemli az elismeréseket.

Egy átlagos Poirot-történet

A történet röviden, hogy a II. világháborút követően Poirot (Kenneth Branagh) visszavonultan él Velencében, ahol testőre távol tartja tőle a kéretlen rajongókat és megbízókat. Nagy meglepetésre hősünk a továbbiakban egyetlen új ügyet sem szeretne vállalni és ehhez következetesen tartja, vagyis inkább csak tartaná magát, mivel megjelenik nála egy régi ismerős, – az egykoron sikeres írónő –, Ariadne Oliver (Tina Fey), egy titkos szeánszra invitálja őt. A cselekmény Halloween idején játszódik egy kissé lepusztult palotában, ahol az árva gyerekek megvendégelését követően kerül sor a szellemidézésre, melynek sztárja a hírhedt médium, Mrs. Reynolds (Michelle Yeoh). A titkos összejövetel okát az adja, hogy a tulajdonos Rowena Drake (Kelly Reilly) lánya levetette magát az erkélyről, számos megválaszolatlan kérdést hagyva maga után. A szeánsz pedig arra szolgálna, hogy kiderítsék az “igazságot”. Majd nagy meglepetésre igazság helyett egy újabb áldozat lesz, emiatt pedig Poirot nyomozni kényszerül a maga jellegzetes stílusában.

Sztárparádé nélküli karakterek

Színészek tekintetében nincs sztárparádé, viszont ez egyáltalán nem érződik meg a színészi játékon. A kastélyban jelenlévők között ott van – a már említetteken túl – a palotában élő mentális betegségekben szenvedő orvos és annak fia, a házvezetőnő, a médium két segédje, Poirot testőre, valamint a halott lány szerelme is. Kissé klisésnek hat, viszont, hogy a szeánsz minden szempontból eseménydús legyen, a palotán átok ül, ugyanis egykoron árvaháznak adott otthont, de annak lakóit magukra hagyták, akik haláluk után visszajárnak kísérteni. A karakterek közötti viszony nem is feltétlenül annyira lényeges, de mint mindig most is mindenkinek van valamilyen indítéka, amely a gyilkosságokhoz köti. Nem beszélve arról, – kisebb spoilerként elárulhatom – hogy Poirot testőre sem az, akinek mutatja magát, így több rejtély is kialakul a filmben.

A Szeánsz Velencében változtatott a korábbi részek stílusán, kicsit horrorisztikusabb, de inkább a borongós a jó szó, a történet sokkal inkább egy detektív sztori lesz, és a krimi helyett rengeteg ijesztgetés is van. Az elődök szintjét izgalomban, történetben simán eléri, sőt meg is haladja a film.

Horrorisztikus váltás

Az előző két Branagh-féle adaptáció a legnépszerűbb Agatha Christie regényeket dolgozta fel. Ez a reklámnak jót tett, de sem a sztori, sem a stílus nem tartalmazott sok új frissességet vagy autentikusságot, azon túl, hogy természetesen kellett bele némi szexualitás. Az idei film már ebből a szempontból előnnyel indult, ugyanis az alapanyagot kevesebben ismerik, illetve tisztán látszott, hogy az irány sokkal inkább a misztikum felé fordul. Hangulatában ez a film egyértelműen jobb lett az elődeinél, a kísérteties, borongós Velence nagyon jó hangulatot ad a filmnek, és egyfajta thriller műfajjal “kísérleteztek”. A kamerabeállítások valamiféle különös szorongást adnak a nézőnek, valahogy nem érezzük az igazi izgalmat, de közben mégis kiszámíthatatlan marad a történet. A szetting, a horrorisztikusabb felütés, illetve a hangulat hatásosak tudnak lenni, és végre kap az összkép egy kicsit egyedibb stílust, valamint a feszültség szinte az egész filmben jelen van.

A Szeánsz Velencében egy (újabb) jól sikerült Poirot-film lett, nincs és nem is kell a korábbiakhoz hasonló sztárparádé, ugyanis a történet, és a horrorisztikus környezet teljesen jó alapot ad a filmnek. A történet persze olyan, mint minden Poirot-filmben, de ennek már pont ez a védjegye. A karakterek közül mindenki gyanús, de utána mindig lesz valaki akit lelepleznek a film végén, és kiderülnek az indítékok. Az új rész egy izgalmas vállalkozás, és stílusában is teljesen más, mint az elődei. Emellett más megvilágításba helyezi a főhőst, és magát a sztorit is egyedi módon meséli el, ha tehetjük, akkor a széria részeként mindenképp megéri megnézni.

Könyvelő 2.: Lazább, humorosabb, de hű az eredetihez

Vannak olyan művek, amelyek azonnal ikonikusak lesznek, mert sikerül megragadniuk egy igazságérzetet, egy ösztönszintű vonzalmat, miközben még mondanivalóval is bírnak. 2016-ban A könyvelő pontosan ilyen volt. Zseniális alkotás akcióval, drámával, fekete humorral és igazságtétellel. Azonban mi történik, ha egy ikonikus film folytatódik? A könyvelő 2. vígjátékosabb, mint elődje, és tele van új gondolatokkal, amikről érdemes beszélni.

A dinók sosem halnak ki? A Jurassic Park és mutációi

Steven Spielberg Michael Crichton Jurassic Park című bestseller könyvéből 1993-ban filmtörténetet alkotott, komplett ajándéktárgy iparágak jövőjét alapozta meg hosszútávon. A dinoszauruszok tündöklése és vászonbéli hódítása mindig óriási siker. Íme hát a Jurassic Park és mutációinak szigorúan szubjektív listája paleontológus kezdőknek, haladóknak, de leginkább azoknak, akik, újra és újra szeretnek rácsodálkozni a CGI legújabb vívmányaira és a saját magukban szunnyadó felfedező, kalandvágyó kisgyerekre.

Generációk háborúja – Kritika

A II. világháború borzalmait ritkán látott nyíltsággal és mélységgel mutatja be a Generációk háborúja című német minisorozat, amely öt fiatal barát sorsán keresztül tárja fel a konfliktus emberi árát és a túlélés drámáját az 1941 és 1945 közötti évekből. Ráadásul a „vesztes nácik” szemszögéből láthatjuk az emberi lélek küzdelmeit egy olyan korban, amely örökre megváltoztatta Európát.

John Wick világa balettel újratöltve

A John Wick-filmek bűnös élvezetet jelentettek minden akciórajongónak. Ez a jelen állás szerint négy rész finom stílushullámzás volt a kaszkadőrök akcióorgiája, az extrém fegyverfetisizmus és a letisztult, maszkulin westernek botegyszerű dramaturgiája közt. Ennek oldalbordájából nőtt ki és szeretne méltó folytatás lenni a feminista párja, a Ballerina, amelyben Ana de Armas szövi újra és tovább a John Wick-moziuniverzum bérgyilkosokkal és titkos klánokkal teletűzdelt, videójátékszerű világát. A történet vajon megüti-e a szórakoztató elődök szintjét, és ez a törékeny, csinos nő eléggé meggyőző lesz-e gyilkológépszerepben? Ezekre kerestem a választ a moziban.

Tündék és ördögfiak nagyvásznon

Dargay Attila – a magyar rajzfilmgyártás ikonikus alakjának –, a Vuk és a Ludas Matyi alkotójának régi álma vált valóra. Vörösmarty Mihály költeménye, a Csongor és Tünde ötven év után végre animációs feldolgozást kapott. A művész figuratervei alapján készült, de a mai kor gyermekei számára talán kevésbé ismert mű, felveti a kérdést, hogy vajon mit üzenhet ez a modernizált klasszikus a kiskorú nézőknek és a szüleiknek, különösen, hogy a feldolgozás igazi hőse egy dialógíró, Speier Dávid?