Mi is az az erőszakmentes kommunikáció?

Egyre többen panaszolják, hogy nem tudnak szót érteni a környezetükkel, sem a gyerekekkel, sem a felnőttekkel. Mintha a falnak beszélnének: nincs bemenet, se kimenet, mindenki csak a maga kis igazát mantrázza, amihez az utolsó pillanatig ragaszkodik. Zárásképp pedig sértődés, duzzogás, szótlan percek következnek.

Önmagunk hatékony kifejezése és képviselete – egyszerűen hangzik, mégsem megy mindig olyan könnyedén. Úgy kiállni a saját véleményünk mellett, hogy közben mások igényeit is figyelembe vegyük, de a sajátunkról sem feledkezünk meg. Ha úgy érezzük, hogy kommunikációnkkal nemhogy előre haladnánk, hanem inkább visszafelé lépkedünk, az azt jelentheti, hogy asszertív készségeinken van még min javítanunk.

Képzeljük el, hogy van egy kedves, régi jó barátunk, akivel évek óta tartjuk a kapcsolatot, és eddig mindenben számíthattunk rá. Azonban az elmúlt időszakban sorozatosan megbuknak a megbeszélt időpontjaink, mert hol egyikünknek, hol másikunknak nem alkalmas.

A békés kommunikációhoz négy lényeges elemet kell tüzetesebben megvizsgálnunk:

1. Megfigyelés

Vegyük szemügyre a tényeket: mi történt objektíven az adott szituációban? Próbáljuk meg észrevenni és leválasztani a helyzethez már automatikusan hozzászőtt értelmezést, minősítést, és akár az általánosításokat is.

Például, ítélkezhetünk és a fejéhez vághatnánk, hogy „mindig elfoglalt vagy“, vagy értelmezhetnénk úgy is, hogy „biztos okkal hátrál ki a találkozók elől“. Azonban az objektív leírás valahogy így hangzana:

„Az utolsó pár alkalommal ugyan megpróbáltunk összehozni egy közös találkozót, mégsem sikerült összehangolni kettőnk szabadidejét.“

2. Érzés

Mit éreztem akkor? Ne gondoljunk kacifántos megfogalmazásokra: örültem, féltem, aggódtam, kétségbeestem, elkeseredtem, lelkes voltam, reménykedtem, izgultam….

Nem törvényszerű, hogy mindenki ugyanazt érezze, mint mi, sőt. Itt nincsenek helyes vagy helytelen érzések, a lényeg, hogy be tudjuk azonosítani őket.

„Szomorú vagyok és csalódott, amiért nem sikerült eddig összehoznunk a találkozónkat.”

3. Szükséglet

Mire van szükségem? Mi az igényem a helyzetben? Például: szeretném ha valaki őszintén meghallgatna / többet törődne velem / többet törődhetnénk valakivel / pihenhetnék / szórakozhatnék / feltöltődhetnék / és még folytathatnánk a sort…

„Szükségem lenne a barátom társaságára, mert nagyon sokat jelent nekem és egyszerűen hiányzik.“

4. Kérés

Miután megfogalmaztuk, hogy mit érzünk és mire lenne szükségünk pillanatnyilag, akkor meg is kérhetjük a másikat, hogy mindezeket figyelembe véve változtassunk a helyzeten – vagy ő, vagy mi, vagy akár közösen. A kérést pozitívan fogalmazzuk meg (tehát ne tagadó formában), legyen konkrétumra törekvő, reálisan teljesíthető, és ügyeljük arra, hogy legyen lehetőség elutasítani is. Az utóbbi azért fontos, mert így nem érzi kényszer alatt, sarokba szorítva magát a másik fél.

„Kérlek gondold át, mikor tudnál időt szánni kettőnkre a következő két hétben és ma, vagy holnap fixáljunk egy dátumot“

Mindez eddig nagyszerűen hangzik, beleértve azt is, hogy racionális, átgondolt… De mi történik akkor, ha leszáll az a bizonyos lila köd?

Az erőszakmentes kommunikáció nem csak a „hétköznapi“ szituációkban jöhet jól: nagy sikerrel alkalmazzák például háborús övezetekben is (Ruanda, Nigéria, Indonézia, Kolumbia, Közel-Kelet) a konfliktusrendezés és béke megteremtésének eszközeként, de megbecsülésnek örvend a resztoratív (helyreállító) igazságszolgáltatásban is, amikor az elítéltek és áldozatok közösen érintettek ügyeik, konfliktusaik rendezésében.