Menü

Öregfiúk az utolsó tétmeccsen

A Feláldozhatók első része annak idején hatalmas lendülettel robbant be a köztudatba. Sylvester Stallone – aki nemcsak a forgatókönyvet írta társíróként, hanem a rendezői székbe is beült – egy rettenetesen erős tisztelgést rakott össze a 80-as évekbeli akció mozik előtt, és jól ragadta meg a film, akkori lényegét. A most megjelent Feláldozhatók 4. része lényegében a széria lezárása, ha nem is örökre, de jó időre. Az idősödő sztárok pedig most is fáradhatatlanul “bombázzák” a rosszfiúkat, de a széria viszont mégis megkopott.

Felszínes és egyszerű történet

A feláldozhatók 4. része egy akciófilmekre jellemző “mély” történetre épít, miszerint egy csapatnyi rosszfiúnál atomtöltetek vannak, amivel nagy meglepetésre rossz dolgokat akarnak elkövetni más emberek ellen. Emiatt össze kell hívni a Feláldozhatók csapatát, Barney Ross (Sylvester Stallone) vezetésével, akik fáradhatatlan erővel vetik bele magukat a gonoszok megállításába. Ráadásul nagy meglepetésre az ügy személyes is, ugyanis az egész akciót egy rejtélyes terrorista vezeti, aki korábban Barney több csapattársát is megölte. A film végén van egy elég nagy csavar, viszont ha logikusan nézzük a dolgokat, akkor ez sem lesz annyira meglepő.

Inkább vígjáték, mint tipikus akciófilm

Rengeteg humor van a filmben, a fájós hátú Sylvester Stallone, aki helyett Jason Statham veti bele magát az akcióba, vagy éppen Dolph Lundgren, a mesterlövész, aki azon viccelődik, hogy szemüveg nélkül nem lát. Megmosolyogtató rövid humoros jelenetekkel van tele a film, viszont az igazi probléma, hogy ezt már a jelenlegi akciófilmezés meghaladta. Az olyan fiatalabb amerikai sztárok, mint 50 Cent vagy Megan Fox pedig már egy teljesen más világot képviselnek. A két harcművész Tony Jaa és Iko Uwais pedig megmutatják a harctudásukat, viszont a film történetéhez ez sem ad hozzá rengeteget.

A karakterek összességében szerethetőek, de valahogy annyira zavaros a közöttük lévő viszony, hogy ez sem annyira tökéletes. Jason Statham akarva-akaratlanul a film középpontjába kerül, és az ő karaktere az, aki kimenti a társaságot a slamasztikából, akár többször is. Közben persze eljátssza a “macho”, és a kemény, de érzelmes akcióhőst. A fiatalabb karakterek nem kapnak elég időt, és sokszor csak futtában látunk egy-egy jelenetet, hogy pontosan mi is történik. Nem beszélve arról, – és lehet ez csak nekem tűnt ennyire fel – de a magyar szinkronban a hőseink olyan durvaságokat, bántásokat vágnak egymás fejéhez, hogy az már inkább bántalmazó, és sértő, mintsem vicces lenne, vagy éppen a karakter maszkulinitását fejezné ki.

Átlagos képi világ

A történet mellett a film másik problémája, hogy a Feláldozhatók 4. CGI jelenetei sem kimagaslóak. Be kell látni, hogy a modern akciófilmek cselekménye nem csak arról szól, hogy képileg jól vannak a jelenetek összerakva, mert azért a film ebben erős. Viszont a különböző harcjelenetek eléggé kiszámíthatóak, a koreográfia lényegében az, hogy a rosszfiúk felállnak egy helyszínre, ahol egy helyben állva látványosan lövöldöznek. Például a Tyler Rake 2. részével szemben nincs igazi mozgás a jelenetekben, ha “keményebb” akciófilmes jeleneteket akarnak csinálni, akkor a karaktereket közelről kellene venni, a jeleneteket annyira realisztikusra csinálni fegyverkezelés szempontjából amennyire csak lehet. Ezzel párhuzamosan a verekedésekben sincs igazi kemény koreográfia, emiatt inkább a 80-as 90-es évekre jellemző “pofozkodásnak” hatnak a dolgok. Valamint jól mutatja a veterán generáció előtti tiszteletadást, hogy az igazi kemény verekedéseket a fiatalabb Tony Jaa-nek adták a filmben.

Lehet, hogy ezzel nem mindenki ért egyet, viszont nekem tetszett, hogy a film gyakorlatilag négy helyszínen játszódik: egy kocsmában, egy konténerhajón, egy lakásban, és egy gyártelepen. Bunyó és akció pedig mind a négy helyen van, és ez nagyon jól áll a filmnek, hogy nincs sok kis jelenet, helyette egybefüggő helyszíneket kapunk, amit azért többségében kitöltenek történettel. Viszont a filmben szereplő hajós jelenetnél már érződött, hogy nagyon elcsépeltek a dolgok.

A Feláldozhatók 4. része furcsa hasonlattal élve olyan, mint egy végzős diák, aki nem tanulta meg a tananyagot, de legalább kitartóan küzd a jobb jegyért, és abban bízik, hogy mivel már “öreg róka” emiatt a tanárok átengedik. Az előző részekhez képest is a Feláldozhatók 4. része nagyon egyszerű történettel van megáldva. A képi világ persze látványos, és csak úgy szórják egymásra az áldást a szereplőink, viszont a különböző harcjelenetek a régi idők filmjeit tükrözik. Sem történetben, sem képi megvalósításban nem hoz igazi újdonságot a film az elődeihez képest.

Összességében ha követtük a szériát, és szeretnénk egy 80-as, 90-es évekre hajazó akció-vígjátékot megnézni, valamint ha szeretjük a filmben szereplő főszereplőket, akkor megéri a mozijegy árát a film, de a mostani akciófilmek, legyen az a Tyler Rake 2., a sokszor szereplő John Wick széria, a Top Gun: Maverick sokkal-sokkal több mindenről szólnak, és a semleges néző számára valószínűleg, hogy jobban is tetszenek. Valamint a film egyértelműen Barney Ross karakterének búcsúja, amit azért jól zár le a történet.

Hungarikumnak számít a Csengetett, Mylord?

A Csengetett, Mylord? egy igazi hungarikum lenne? Van, aki szerint igen!
Három év kutatómunka előzte meg Boromisza István A Csengetett, Mylord? Univerzum című kötetének megjelenését, amely a magyar sorozatrajongók körében is méltán népszerű brit televíziós műsor kulisszatitkairól szól. Könyvajánló következik.

A sport és a szerelem hálójában

Kevés komoly témájú romantikus film lát napvilágot manapság, és még ritkábbak a minőségi darabok, a néhány napja megjelent Challengers azonban minőségi romantikus alkotás, és sportfilmnek is bőven megállja a helyét. Romantikus dráma ez, de közben csak nyomokban tartalmaz szerelmet, és messze nem csak egy nőért versengő két férfiról szól. Helyette komoly emberi érzelmekről, drámáról, és a sport mögöttes mozgatórugóiról is beszél.

Eszelős utcai harcosok

A 2024-es Országúti diszkó az 1989-es Patrick Swayze-féle akciófilm remake-je, motívumában eltér elődjétől, de mégis hű marad a régi időkhöz. A 80-as évek filmjeinek megvan a sajátos, korra jellemző atmoszférájuk. Ez alól az akkori alkotás sem volt kivétel, mely főként a kocsmai verekedései és Patrick Swayze karizmája miatt vált ikonikussá. Nos, a mostani 2024-es Doug Liman újrafeldolgozás nem egy mély érzelmeket megmozgató alkotás, de az összképet tekintve egy nagyon jó akció-vígjáték.

Agatha Christie - Az Alibi

Az angol címmel megjelent Ordeal By Innocence Agatha Christie azonos című regényének legújabb minisorozatos feldolgozása. Az alkotás magyarul Az Alibi címet kapta, és alapvető témája az ártatlanság pszichológiája, valamint az ehhez való emberi viszony. Mindezt pedig már egy sokszor látott gazdag brit családon keresztül mutatja be a sorozat, jó néhány helyen modernizálva a történetet.

Eposzi bolygó foglalás – Dűne: Második rész

A Dűne: Második része máris az idei mozifilmek egyik legnagyobb, és legkomplexebb alkotása lett. Denis Villeneuve kultfilmet és eposzi nagyságú alkotást készített óriási uralkodó házakkal, galaktikus császárral, és egy kisebb sztárparádéval is. Frank Herbert regényéből nem könnyű jó sztorit csinálni, viszont a Dűne 2 olyan összetett nagyjátékfilm lett valamivel több, mint 2,5 órában amit mindenképp látni kell.