Amikor legyőznek az önmagunk felé táplált érzéseink

Unásig ismételt mondatok hangozhatnának el ebben a témában. Minden önismereti tréning, minden pszichológiai konzultáció, de még a televíziós beszélgető műsorok is számos alkalommal hangoztatják, hogy: "fogadd el magad, szeresd azt, aki vagy, ne érdekeljen mások véleménye!" De láttunk már embert, aki valóban így élte az életét? Vajon van-e, aki tényleg csakis a saját véleményére hagyatkozik, és teljesen ki tudja zárni azt, amit a körülötte lévő emberek kifejeznek felé? Vajon élhet valaki ilyen harmóniában, csakis a saját meggyőződései szerint? Nos, ha igen, ő boldog ember lehet. De kétlem, hogy ismeretségi körünkben túl sok ilyen egyént találnánk.

Az ember számára a siker, az önmegvalósítás igazi pszichológiai szükséglet, ami nélkül nem tud nyugodt, boldog életet élni. A sikert pedig általában ahhoz igazítjuk, amit mások elvárnak tőlünk. Olyan képet tűzünk ki célul magunk elé, melyek többnyire jobban szolgálják mások elégedettségét, mint a miénket. És ha ezt csodával határos módon sikerülne is valahogy elérnünk, egészen biztosan nem a boldog megnyugvás lenne úrrá rajtunk, hanem a nyomás, ami új fejlődésre, vagy inkább csak változásra sarkall. A depressziós állapot rengeteg embernél a torz önkép és a súlyos önbizalomhiány egyik káros hozadékaként jön létre. Képesek vagyunk belebetegedni abba, hogy nem tudjuk a magunk egyszerűségében szeretni a saját lényünket.

Nyilván nemcsak mi tehetünk arról, hogy ez a gondolkodás kialakul bennünk, de azért óva intenék mindenkit a felelősség hárításától. Csak azért, mert úgy gondoljuk, valaki szebb, okosabb, sikeresebb nálunk, csak azért, mert irigyek vagy féltékenyek vagyunk mindarra, ami másnak megadatik, nem mondhatjuk, hogy az adott illető idézte elő bennünk ezt a súlyos önítéletet. Az ő személye csak emlékeztet minket arra, hogy mennyire elégedetlenek vagyunk a saját jelenlétünkkel ebben a tevékeny világban. Nem biztos, hogy olyan dolgot róvunk fel ilyen esetekben a magunk számára, amin változtatni is tudunk. Van az az állapot, melyben nincs lehetőség magunkat megváltoztatni az áhított irányba, és nem tehetünk egyebet, mint elfogadjuk a hiányosságokat.

De megtehetjük azt is, hogy ezeket az elemeket nem hiányosságnak tekintjük, hanem személyiségünk egy apró darabjának, ami azzá tesz minket, akik vagyunk. Ha sikertelennek, értéktelennek látjuk magunkat, az lehet azért is, mert nem helyes értékrend alapján kategorizáltuk a személyünket. Lehetünk a legjobbak abban is, ahogyan a családunkat szeretjük. Lehetünk kiemelkedőek abban, ahogy az emberekkel bánunk. Lehet az is az egyik erényünk, hogy keményen meg tudunk dolgozni az érdemeinkért, a javainkért, a céljainkért. És igen, lehet példaértékű az is, ahogyan önmagunkra tekintünk. Szerethetjük magunkat annyira, hogy az emberek csak ámuljanak. Megadhatjuk magunknak az időt és a lehetőséget arra, amire szükséges, és felvállalhatjuk nyíltan, amilyenek vagyunk. Példát állíthatunk az emberek elé azzal, hogy nem az önsajnálat mély bugyraiba akarunk süllyedni, és nem folyamatosan mástól várjuk a visszaigazolást és az önbizalmunk növelését, hanem normál keretek közt gyakorlunk önkritikát.

Ha nem szeretnéd, hogy önmagad megvetése és semmibe vétele depresszióba taszítson, kezdd el a magad egyszerűségében szeretni magadat. Kezdd apró lépésekben, haladj a nagyobb cél felé, törekedj a harmóniára. Hiszen az ép lélek ellenállóvá teszi a testet is, és amit önmagadról gondolsz, az kívülre is ki fog sugározni. Önmagad szeretete pedig megnyitja a kiskaput mások szeretete előtt.

Varga Ágnes Kata