Menü
  • Elme és lélek
  • Megbetegít-e a féltékenység?

Megbetegít-e a féltékenység?

A kapcsolati-párkapcsolati féltékenység az egyik leggyakoribb oka a veszekedéseknek. Nem csupán annak a hangulatát és általános közérzetétvteszi tönkre, aki az érzést táplálja, hanem azét is, akire irányul. Nehéz ugyanis ezt a negatív érzelmet egy viszonylag normál szinten tartani. Könnyen elfajulhat, és ha nem próbálkozunk keményen a legyőzésével, akkor az irányítást is átveheti.

De milyen hatással van a testünkre? Van-e egyáltalán? Természetesen igen. Sokan azt mondják, hogy a vért és ezáltal a májat mérgezi meg a féltékenység, de nem ez az orvosok által közölt álláspont. Az biztos, hogy rendkívül káros. Az agyból ugyanis kiváltja a szimpatikus hatást, ami a veszélyhelyzetek, nagyfokú teljesítményt igénylő szituációk esetében aktiválódik. Ez a hatás emeli meg a pulzusszámot, a vércukorszintet, segít az izmoknak a jobb teljesítmény elérésében. Azonban nem jó, ha ez a hatás tartósan és gyakran fennáll, ugyanis a szívnek rendkívül megterhelő.

Olyan ez, mintha egész nap futnánk. Hosszú távon akár rossz vérnyomást, állandó magas vércukorszintet eredményezhet, és fogyáshoz is vezet. Nos, nem, nem a jó értelemben.

Mindezek mellett szorongást is válthat ki. Felismerhetjük a szorongást arról, hogy állandóan nyugtalanok vagyunk, álmatlanság gyötör bennünket, nehéz kikapcsolnunk az agyunkat és egy adott dologra fókuszálni, illetve nehezen tudjuk magunkat megnyugtatni. Ez az állapot általában akkor áll fenn, ha valamilyen trauma, nagyfokú sérelem ér bennünket, vagy előttünk áll egy legyőzhetetlennek tűnő nehézség. Ilyenkor az agyunk újra és újra végigpörgeti a problémáinkat, és megoldásra sarkall bennünket, még olyankor is, mikor megoldhatatlan, vagy tőlünk független helyzet váltja ki ezt a reakciót. A féltékenység általában a megoldhatatlan kategóriába tartozik, hiszen, ha alaptalan, akkor az egész nyugtalanító helyzetet csak mi kreáltuk, ha pedig van alapja, akkor az az adott körülmény nem rajtunk múlik. A féltékenységben épp ez a tehetetlenség-érzés az, ami megrémíti az embert, és ez az, ami az ösztönös védekezést és támadást kiváltja. Nem maga a féltékenység az, ami beteggé tesz, hanem a csalódástól való félelem.

Akármi is legyen az oka ennek az állapotnak, most már biztos, hogy sem a saját egészségünkre nincs jó hatással, sem társainkéra. Igyekezzünk minél jobban megfékezni, hogy elkerüljük a konfliktushelyzeteket, és ezáltal egészségesebbek maradjunk.

  • A rovat további cikkei

Inkább nem megyünk orvoshoz, nehogy kiderüljön, hogy baj van

Sokan inkább nem kérnek időpontot az orvoshoz, mert félnek attól, mit fog mondani a vizsgálat után. Egy furcsa fájdalom, egy hetek óta tartó panasz vagy egy szokatlan tünet esetén gyakran azzal nyugtatjuk magunkat, hogy biztosan nincs semmi komoly probléma. Majd elmúlik, csak fáradt vagyok, biztosan a stressz az oka – mondogatjuk, miközben telnek a napok, olykor hónapok is. De vajon tényleg jobb nem tudni?

Mintha a falnak beszélnél? Öt játékos ötlet, hogy a gyerekek valóban meghallják, amit kérsz

Ismerős helyzet, amikor már harmadszor kéred a gyereket, hogy pakolja el a játékait, öltözzön fel, vagy induljon el vacsorázni, de úgy tűnik, mintha meg sem hallaná? Ilyenkor könnyen elfogy a türelem, emelkedik a hangerő, és egy egyszerű kérésből pillanatok alatt vita lehet.

Szabad-e a gyerekeknek a halálról beszélni?

A halálról beszélni soha nem könnyű, különösen akkor, ha gyerekeknek kell elmagyaráznunk, mit jelent elveszíteni valakit, akit szeretünk. Sok szülő ösztönösen óvni szeretné a gyermekét a fájdalmas témáktól, ezért inkább kerüli a beszélgetést, vagy megpróbálja szebb szavakkal körülírni a történteket. Pedig a gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megértsék az élet természetes részét, a veszteséget és a gyászt.

Miért eszünk akkor is, amikor már jóllaktunk?

A túlsúly kialakulásában nemcsak az játszhat szerepet, hogy mit eszünk, hanem az is, hogy milyen gyakran és mekkora adagokat fogyasztunk. Sokszor akkor is tovább eszünk, amikor a szervezetünk már jelzi, hogy elegendő táplálékhoz jutott.

Disszociáció és deperszonalizáció, amikor az ember idegenné válik önmaga számára

Az emberi psziché egyik különös jelensége, amikor valaki úgy érzi, mintha eltávolodna saját testétől, gondolataitól vagy a körülötte zajló valóságtól. Ezt az élményt a pszichológia disszociációnak nevezi, amelynek egyik sajátos formája a deperszonalizáció.