Agyonhajszolt anyukák

„Mindannyian tudjuk, hogy egy anya napja sosem ér véget.” olvashatjátok egy korábbi cikkünkben. Mivel a héten egyszer már majdnem a folyékony szappannal, egyszer pedig majdnem a kézkrémmel mostam fogat, azt gondolom többszörösen is nekem való írás. :)

A nagyfiam most lett első osztályos. Nem tudom, ki izgult jobban, Ő vagy mi, de azt tudom, hogy azon a héten a túlélésre mentem. Reggeli rohanások, „húzd már a cipődet”, „induljunk már”, „el fogunk késni” - szinte alapmondatok a reggeli induláskor, mint ahogy az ajtóban menetrendszerűen bekövetkező rettegett mondat a tetőtől talpig overálba öltöztetett 3 évesem szájából télen: „anya, pisilni kell”.

Aztán suliban érzelgős búcsú a nagyfiamtól, de az egész napos gályázás, munka és határidők bűvöletébensem tudok másra gondolni, csak hogy vajon mit csinál a fiam most az iskolában. Majd kapkodva futok izzasztó kilométereket az iskola és óvoda, meg a boltok között, amikor a fülemen is szatyor lóg, így érek fel a második emeletre a két gyerekkel.

A vacsoráztatás és fürdetés után közelharc, következik, amit az esti lefekvésért vívunk egymással. Merthogy az este nálunk ilyen, ebben a sorrendben: "Éhes vagyok. Szomjas vagyok. Pisilni kell. Folyik az orrom. Nem mostam fogat. Apa hol van? Nézhetek tévét? Nem kaptam vizet. Akkor kakilni kell.”

Feladom.

Ha egyszer nyugdíjas leszek, ezeket biztosan boldogan idézem fel ezeket a pillanatokat és nevetni fogok rajta. Azonban egyelőre a napok a túlélésről szólnak. Azon gondolkodom, hogy is volt a cikk, a 6 tipp túlhajszolt Anyukáknak?

Elolvasnám újra, ha lenne időm, de épp indulok is suliba a nagyért, oviba a kicsiért, van 3 szatyrom (vagyis négy), gyalog vagyok és zuhog az eső. Innen szép győzni! - gondolom magamban.

Anyának lenni nehéz. S tudjátok, eddig bármit is írtam, mindent átértékelek, mikor lefekvéskor megpuszil és azt mondja: ”Anya, szeretlek”...