Mit tanultam a nagymamámtól?

Valamilyen okból kifolyólag általános jelenségnek tekinthető az, hogy a legtöbb családban van egy „jó” és egy „kevésbé jó” nagymama. Valamiért egyikük mindig közelebb áll unokáik szívéhez. Így volt ez a mi családunkban is. Édesanyám anyukája sokkal közelebb állt a szívemhez.

Soha nem kényszerített semmire, nem kellett többet és mást ennem annál, amit éppen szerettem volna. Nem volt kötelező megtenni semmit, amit nem akartam. Nyári, forró délutánokon is elengedett a barátnőimhez, igaz, megjegyezte, hogy „Tudod, a Mama jobban szereti, ha ők jönnek ide”, de azért csak útnak engedett.

Ha visszagondolok az együtt töltött időre, szinte kivétel nélkül csak az önzetlen pillanatai jutnak eszembe. Délelőttönként rendszerint együtt mentünk el biciklivel a boltba. Ő már csak nagyon lassan tudott tekerni, ezért mindig mondta, hogy ne siessek, mert a „Mama nem tud olyan gyorsan menni”. Bevásároltunk, s egy-egy csoki mindig esett a kosárba nekem is, akármilyen is volt az anyagi helyzetük.

Osho egyik könyvében olvastam, hogy az egot a szülők alakítják ki a gyerekekben. Ha megfigyeljük, a legtöbb gyermek körülbelül 3 éves koráig egyes szám harmadik személyben beszél önmagáról, például Petike ezt vagy azt csinálta. A szülők azonban újra és újra kijavítják őket: „Ne mondd, hogy Petike, mondd azt, hogy én!”. Ezek után realizáltam, hogy a nagymamám mindig egyes szám harmadik személyben beszélt önmagáról.

Ő sosem kérte, hogy segítsek a főzésben, hogy takarítsak ki, hogy bármit is megcsináljak. Kedvessége viszont annyira határtalan volt, hogy az ember mindig körülötte akart nyüzsögni, segíteni akart neki, pont azért, mert sosem éreztette, hogy erre szüksége van.

Ha vitáztunk valamiért, és megharagudtam rá, még ő jött gyakran bocsánatot kérni. Ilyenkor azt mondta: „Ne haragudj, a Mama tényleg nem akart megbántani.” Nagyon tisztelem őt azért, hogy mindig tudta oldani a kettőnk között néha fennálló feszültséget. Emlékszem, gyakran még így is nehezemre esett megbocsájtani, de végül mindig édes volt a kibékülés.

Egyszer összetörtem a kedvenc vizespoharát. Sírva rohantam hozzá, hiszen úgy tűnt, eljött a világvége. Ő meg csak mosolygott – én nem tudtam értelmezni a reakcióját, azt hittem rosszat tettem. Egyáltalán nem haragudott, és közösen csináltunk neki matricákkal teleragasztott, új kedvenc vizespoharat – azóta is otthon áll a konyhaszekrényünkben.

Ahogy idősödött, és már a biciklire sem tudott felszállni, egyre nehezebben mozgott, még mindig rosszul esett neki, ha felajánlottam a segítségemet, de már elfogadta. Jó érzés volt visszaadni neki azokat a dolgokat, amiket kaptam tőle.

Életem egyik vezérmondatát is tőle kaptam: „Tanulj, mert a tudás az egyetlen dolog, amit senki nem vehet el tőled!”

A nagymamám mindig önzetlenül fogadta a vendégeket, sosem lehetett őt zavarni. Nem volt olyan, hogy rossz időpontban hívta fel valaki, vagy rosszkor érkezett. Az ajtaja mindig mindenki előtt nyitva állt. Nyugdíjának utolsó, összesöprögetett morzsáit is nekem adta, és még elnézést is kért a sok apróért.

Ezeket a pillanatokat zártam örökre a szívembe.

Akkor mit is tanultam a nagymamámtól?

Önzetlenséget, feltétlen szeretet. Sosem várt el senkitől semmit, örült, ha felhívtuk, vagy felhívott ő, ha hiányoztunk neki – de még ezért is bocsánatot kért –, mondta, hogy hiányol minket, de tudja, hogy megvan a saját életünk, feladataink. A nagymamám mindig mindenkiről csak a jót feltételezte, és ha az ellenkezője bizonyosodott be, akkor sem beszélt róla, igyekezett elfogadni mindent, ami a hatáskörén kívül állt.

Egyedül csak a nagypapámat nem tudta olyannak elfogadni, amilyen volt. Sokat vitáztak, de hát több mint ötven szűkösségben és nem mindig szeretetben leélt év után talán nem olyan könnyű elviselni a másikat.

Feltétlen szeretete azonban kiterjedt mindenki másra a környezetében.

Nagymamám 17 éves koromban hagyott itt minket. Utána évekig képzeltem azt, hogy olyan ember szeretnék lenni, mint amilyen ő volt. Idővel rájöttem, hogy ez nem így van. Szeretnék önzetlen lenni és feltétel nélkül szeretni, de nem szeretném saját magamat feláldozni másokért. Nem szeretném mások javára feladni a saját céljaimat, mert a saját utamat vagyok hivatott követni. Önző dolognak tűnhet az, ami manapság egyre inkább teret hódít: rálépni arra az útra, ami a saját céljaink eléréséhez vezet, és ott élvezni az út szépségeit úgy, hogy közben igenis gyakran önmagunkat kell előtérbe helyeznünk. Mégis, inkább ez a javasolt életút mindannyiunk számára.