Menü

Kamaszok a rendelőmben - a barátok fontossága

Életvezetési tanácsadóként, lelki segítőként sok szülő keres fel, hogy adjak neki tanácsot, vagy "kezdjek valamit a gyerekkel", mivel a kamaszkor igen nehéz időszak. De előszeretettel inkább a gyermekeket járatják hozzám, mondván "rajta kell változtatni, hiszen nem normálisan viselkedik". Nos, Ranschburg és Vekerdy óta tudjuk, akik a gyermekpszichológia nagy nevei, hogy ilyenkor a nem normális is normális... S ezzel igazán nehéz megküzdeni mind a szülőnek, mind a gyermeknek.

Most induló cikksorozatomban a leggyakoribb problémákról, a legfőbb aggodalmakról lesz szó, és érdekes eseteket is bemutatok. Az egyik ilyen, hogy a szülők nem értik, mi történt a gyermekükkel:, akinek eddig a világ középpontjai voltak, most egyik napról a másikra nem foglalkozik velük, és csak a barátai érdeklik. Csak a haverokkal lóg vagy csetel, otthon pedig már alig tudnak róla valamit. Bezzeg a barátok... kiderül, hogy minden információ birtokosai!

"A gyereket már alig látom. Rengeteg órája van a suliban, majd hazaér, ledobja a cuccait, és pihenésképp a telefonját nyomkodja - öt perce váltak el az osztálytársától, de már chaten folytatják a diskurzust. Jó esetben tanul - egy kicsit... majd elkéretőzik a barátnőjéhez. Lehetőleg szeretne ott aludni, és másnap vele menni iskolába. 1-2 évvel ezelőtt még nagyon jó volt a kapcsolatunk, mindent elmondott nekem és a legfőbb bizalmasa voltam. Nem panaszkodom, mert a korosztályához képest így is elég nyílt, ha (esetleg...) találkozunk, akkor mindenfélét csacsog, mesél a tanárokról, az órákról, és hogy melyik barátnőjével mi van. Szülőtársaimtól tudom: ez kivételezett helyzetnek számít, most mondták a szülői értekezleten, hogy a legtöbb kamasz alig áll szóba a szüleivel. De sok dolog van, amit utoljára nekem mesél el, és a barátnői már hetek óta tudják. Tisztában vagyok vele, hogy ez átlagos, mégis rosszul érint, hogy az eddig édes-kedves gyermekem most azt sem kérdezi meg, hogy milyen napom volt. Ha beszélgetni támad kedve, levegővétel nélkül mindent elcsacsog, miközben felfalja a hűtőt, ahol számára magától terem az étel, majd a környezete észrevétele nélkül visszavonul a szobájába. Ahová lehetőleg ne tegyem be a lábam, mert az az ő felségterülete. Korábban szeretett olvasni, vagy együtt lenni velünk egy családi összejövetelen. Ma már nem vesz könyvet a kezébe, mert minden szabadidejét a barátokkal tölti, ilyen vagy olyan formában. Értem én, hogy ők most fontosak a számára, de normális, hogy minden mást elfelejt hirtelen?" - részlet egy beszámolóból, amivel az egyik anyuka hozzám fordult.

Az a helyzet, hogy igen, ez teljesen természetes. A tinédzserkor az, amikor elkezdődik a szülőről való leválás, legyen ez bármilyen fájdalmas is. Jobban járunk, ha ezt hagyjuk neki, sőt a magunk lehetőségeihez képest támogatjuk is. Nem arról van szó, hogy ne álljon szóba velünk, de feleslegesen ne korlátozzuk, ha később önálló és életrevaló fiatalt szeretnénk látni benne. A leválási folyamat részeként a szülő - legalábbis egy időre - hátrébb sorolódik a fontossági sorrendben. A kamaszkor nem egyszerű senkinek, de magának a serdülőnek sem. Természetes, hogy a gondolatait azokkal szeretné megosztani, akik vele hasonló helyzetben vannak. Gondoljunk bele: amikor friss anyukák voltunk az újszülőtt csecsemővel, mi is más anyukák társaságát kerestük, hogy megbeszéljük a tapasztalatainkat, és egymástól kérjünk tanácsot! A serdülő is pont úgy érzi magát, mint egy kisgyermekes anyuka: teljesen új szerepben találja magát, amelyben még nem rutinos, ezért a hozzá hasonlók társaságát keresi. Se nem felnőtt, se nem gyerek most igazán, nem könnyű ebben eligazodni! Az individualitás kialakulása szinte ellentétes a szülő-gyermek szereppel, ezért is szeretne elkülönülni anyukától, apukától a gyermek, és megteremtetni, védeni a saját életterét, a saját társaságát.

Többre megyünk, ha a szülői szerepünkből kilépve most inkább baráti státuszban próbálunk meg a gyermek mellett lenni. Az atyáskodás most úgyis szinte biztos kudarcra van ítélve. Ha eddig jó volt a kapcsolatunk vele, és képesek vagyunk rugalmasak lenni ebben a nehéz időszakban, s türelmesen várakozni, akkor idővel tapasztalhatjuk a visszatérést: eljön az idő, amikor a gyermekünk újra szívesebben van velünk, és visszavágyja a régi szép időket, amikor még megborzoltuk a haját, és ő is átölelt, vagy csak kölcsönösen beszélgettünk egy jót.

Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?

Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.

A sportszerűség fontossága

A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.

Miért hallgatunk az érzelmeinkről?

Legtöbbször félelmek, tanult minták és a sebezhetőségtől való rettegés áll az emberek közötti távolságtartás mögött. Sokan inkább a megalkuvást választják a problémákkal való szembenézés helyett. Nem azért, mert nincs bennük bátorság, hanem mert nem sajátították el a különböző szituációk megoldásához szükséges készségeket.

Társfüggőség – amikor a kapcsolat fontosabbá válik önmagunknál

A társfüggőség egy gyakran félreértett, mégis széles körben jelen lévő lelki állapot, amelyben az egyén túlzott mértékben egy másik ember szükségleteihez, elvárásaihoz és érzelmeihez igazítja a saját életét.

Út a szabadságba

A 21. század harmadik évtizedének közepére a függőség fogalma és a felépülés módszertana alapvető átalakuláson ment keresztül. Míg korábban a függőséget morális gyengeségnek vagy pusztán biológiai kórképnek tekintették, 2025-ben a szakma egységesen egy összetett, bio-pszicho-szociális állapotként kezeli. A felépülés ma már nem csupán a szerek elhagyását jelenti, hanem egy radikális identitásváltást és a társadalmi kapcsolódás képességének visszaállítását.