Ki vagyok a gyerekeim nélkül?

Az elengedés nagy feladata életünknek. Mindig van, amit el kell tudnunk engedi. Görcsös ragaszkodásaink, feldolgozatlan veszteségeink rányomják bélyegüket életünk minőségére.

Nagy próbatétel lehet életünknek a gyerekek elengedése is. Ha szülő az ember, óhatatlanul is megváltozik a fontossági sorrend, és általában a sor elejére hosszú évekre a gyerek kerül. Gyerek mellett az élet minden szempontból sűrű, érzelmekben, feladatokban, kihívásokban gazdag. A szülő berendezkedik erre az életre, alkalmazkodik ahhoz, hogy a gyerek állandóan változik, fejlődik, de az elengedés már más kérdés.

Útjára engedni a gyereket, háttérbe húzódni, az életében mellékszerepet játszani olyan mértékű változás, mely elől sok szülő ki akar térni. Vagy legalábbis húzni az időt, amíg lehet, még nem el engedni. Persze az elengedés is fokozatos folyamat. A szülő-gyerek kapcsolat szükségszerűen átalakul a gyerek felnőtté válásával. Ezt el kell fogadni, át kell élni, és nem szabad görcsösen ragaszkodni a múltbéli „szereposztáshoz”. Mindez azért is nehéz sokszor, mert az önmagunkról alkotott képünkön is változtatnunk kell.

Szembe kell néznünk azzal az alapvető kérdéssel - amely általában hosszú évekre háttérbe szorul -, hogy kik is vagyunk mi, és mit szeretnénk az életben azonkívül, hogy szülők vagyunk? Ki vagyok a gyerekeim nélkül? Ha ezzel nem foglalkoztunk, nem tudtunk, vagy nem is akartunk, a gyerek elengedése drámai folyamatba csaphat át. Hiszen ahogy a gyerek felnő, fokozatosan egyre kevésbé van jelen, mint mindent felülíró tényező életünkben. Ez gyakran komoly félelmeket idéz elő a szülők, főleg az anyák esetében. Mihez kezdjek az időmmel? Mi ad értelmet eztán az életemnek? Mi a célom? És így tovább...

Nehéz feladat, de ha sikerül az elengedés, gyerekeink mellett magunkat is szabaddá tehetjük vele. A legfontosabb az, hogy a továbblépés nem lehetséges elengedés nélkül, amely egyúttal nyitottá tesz minket a jelenben és a jövőben rejlő lehetőségek felismerésére és megélésére.