Rendhagyó edzésnapló – sportolás a személyi edzővel

Sorozatunk második részében a konditermi élményeimet osztom meg Veletek. Minden tapasztalat híján, az első alkalom után úgy gondoltam, érdemesebb lenne személyi edzővel próbálkoznom. Tényleg olyan szinten voltam tapasztalatlan nem csak a súlyzós edzésekben, de általánosan a sportban is, hogy másképp nem láttam valódi éttermét az edzőteremnek.

Szerencsés helyzet, hogy mindezért nem kell horror árat fizetni, sőt meglepően kedvező díjazás mellett foglalkozik velem is egy hónapon át az edző. Igaz, ez így csoportosan működik, nem csak engem gardíroz, hanem több más fiatalt is a teremben. Nem bántam egy cseppet sem. Az arcok már ismerősek voltak az előző alkalomról, továbbra is barátságos arcok mosolyogtak rám, és egyáltalán nem gúnyosan.

Pedig én csak sima guggolásokat végeztem az első gyakorlatlan mozdulatokkal, míg a másik lány – nálam minimum tíz centivel alacsonyabb, combja jóval vékonyabb – már tíz kilóval tette ugyanezt. Az első kihívás tehát, négy kör, mindegyikben 15 guggolás. Közötte még hasizmoznom sem kell, csak járkáljak nyugodtan, mondta az edző. Az első session végén még mosolyogva nyújtottam. Ugyanezt nem lehet elmondani az utolsóról, aminek a végén már csak a zene tartotta bennem a lelket, és a terem hűvössége, amit élvezhettem, amíg odakinn tombol a nyár.

Igen, egész más volt így edzeni, hogy személyre (azaz kezdőkre) szabott instrukciókat, gyakorlatformákat kaphattam. Sok fogást, technikát megmutatott a trénerem, amit az első alkalommal bizonyosan nem jól csináltam, vagy inkább sehogy. A (rúdon még egyelőre nem is létező) súlyok emelgetése után jött a hasprés. Ez volt a legkevésbé megerőltető, talán mert nem ez a hasizom gyakorlatok gyilkosa, és ez valaha (tán az általános iskolában?) még nagyon jól ment, töménytelen mennyiségben képes voltam kivitelezni, pedig nem vagyok sportos alkat. Mindeközben volt lehetőségem megcsodálni a többieket sport közben, akik már sokkal jobbak nálam, akikre fel lehet nézni.

A lányra, aki a számomra mumus kitöréseket mosolyogva végzi. A másik lányra, aki hozzám képest a sokszorosát tudja emelni. A srácra, aki végkimerülésig emeli a feje fölé a súlyokat. A másik fiúra, aki mozgásfogyatékosságga ellenére is kitartóan dolgozik önmagán. Úgy véltem, mind jó példaképek – mindenki, aki itt van a teremben. Nagyon motiváló, akármerre is nézek körbe.

Emellett az is jó volt, amikor nem csak másokat figyeltem, hanem saját magamat. A tricepsz gyakorlat közben olyan izmaimat láttam megmozdulni, amelyek létezéséről még csak nem is tudtam. „Nekem is van ilyen??” – komolyan mondom, hogy majdnem felsikkantottam örömömben.

Sikítás – az volt végül, amikor 1-2 nap múlva elkezdett jelentkezni az izomláz. Hogy is mondjam, nem hasonlítottam semmilyen topmodellre, ahogy próbáltam magam felküzdeni néhány lépcsőfokon. A vécére nem bírtam leülni kapaszkodás nélkül, a kanapéról úgy kellett felhúzni. Mintha minden egyes guggolás fájdalma ott lenne a combjaimban, amit megcsináltam. Pedig tényleg próbáltam nyújtani, de van, hogy az már kevés. Nyilvánvalóan ez a helyzet akkor, ha egy amatőr a tetszhalott állapotából próbálja feléleszteni az izmait.

Vajon ez már mindig így lesz? Ezen gondolkodtam a fájdalom közben. Mert emlékeimben az élt, hogy míg az egészséges életmód kapcsán sokat társalogtam a barátnőimmel, mindannyiuknak izomláza volt a rettegett „lábnap” után. Nem, ezzel nem tudok együtt élni, ha ez most már állandó lesz! – így keseregtem, amikor nagyon fájt. De közben azért örültem, mint egy kismajom, ahogy feszült a combom, merthogy végre feszült. Nem csak plöttyedt a kanapén, hanem éreztem, hogy VAN. Megcsillant a remény az alagút végén, hogy ha kitartó leszek és lelkes, akkor egyszer talán az én testemből is lehet valami. No nem akarok én Rubint Réka lenni, erre úgyse lenne esélyem, de már annak is örülnék, ha a testem feszesebb és egészségesebb lenne. Ha látszana, hogy teszek érte valamit.

A másik jó hír pedig az volt, hogy valamilyen csoda folytán most elmaradt az edzés utáni nyűgösség és hiszti. Hogy ilyen mikor volt utoljára (vagy egyáltalán megtörtént-e valaha), azt nem tudom felidézni, mindenesetre nagyon boldog voltam tőle. Fogalmam sincs, hogy ez minek köszönhető: valamiben más volt ez az edzés? Vagy csak a sok feladat elterelte a figyelmemet? Nem tudnám megmondani, de bízom benne, hogy lesz még sok ilyen ajándék alkalom. Mert épp elég megküzdeni az izomlázzal, emelett örömhír, ha a negatívan hullámzó hangulat végre elmarad.

Holnap pedig újra edzés: táskámba dobom az egyetlen létező edzőruhámat és cipőmet, és irány a terem, vár az edző, várom a gyakorlatokat, várom a kihívást. Mert hogy abban még bőven lesz részem, az biztos. 

Képünk illusztráció.
Fotó: Pixabay.com