Hagyjuk szárnyalni a gyerekeket

Ne csak a szülő, a család és a társadalom nevelje a gyereket, hanem fordítva is! Álljunk meg egy kicsit, miközben a gyermekeket regulázzuk a nyári szünetben, a nyaralás alatt. Most (jó esetben) több időt töltünk velük együtt, figyeljük hát meg őket egy kicsit jobban, hogy mennyi mindent tanulhatunk tőlük! Többek között az elfogadást.

A gyermekek még teljesen önfeledten élik meg az életet. Főleg kisebb korban igazán természetesen viselkednek, és bár hat rájuk a nevelésünk, valamint szívják magukba a környezetük információit, sok társadalmi elvárás és gondolkodás még nem gátolja őket. Gyakorlatilag szabadok, még akkor is, ha ránk vannak utalva. A felnőttektől eltérő szempontrendszerrel értékelnek, amit érdekes megfigyelni.

Sokszor észre sem veszik, hogy a szülő ódzkodik valamitől, vagy valakitől, és önkéntelenül közelítenek feléjük. Koszos kutya? Nem akadály. Futni a pocsolyában? A legjobb szórakozás. Együtt úszni a kacsákkal a tóban? Nincs ennél tökéletesebb nyári élmény. Meleg férfipár ücsörög a padon egymás kezét fogva? Odamegy hozzájuk és kérdez. A legtöbb ilyen szituációban az anya és apa első reakciója a „NE!”. De biztosan indokolt, hogy letörjük a gyerek szárnyait, és barátságos próbálkozásait? Valóban pozitív irányba neveljük azzal, hogy gyakorlatilag gátoljuk a nyitottságát? Amellett, hogy megtanítjuk számukra a legfontosabb értékeket, próbáljuk őket olyan dolgokban szabadon gondolkodni és cselekedni, amikor nem ártanak vele senkinek – és ha jól belegondolunk, saját maguknak sem. Ha meggyőződünk róla, hogy a kutya barátságos, akkor miért ne simogathatná meg? Vagy miért ne kérdezhetne őszintén az emberektől?

Természetesen ez nem azt jelenti, hogy hagyjuk, hogy rágót ragasszon az ülésre, és átszaladjon az úttesten körülnézés nélkül. Viszont sokkal jobban önmaga lehet, és a teljes személyiségfejlődésére hatással lesz, ha nem próbáljuk minden percét leszabályozni. Tiltás helyett vegyünk neki egy gumicsizmát, és indítsunk el plusz egy mosást az esőnap után. Had ugráljon a pocsolyában, ha nem fröcsköl le vele másokat! Azt szokták mondani, hogy „a piszkos gyerek a boldog gyerek”. Lehet, hogy nagyon aranyos abban a kis hófehér kantáros nadrágban, de sajnálatos, ha már most ez korlátozza a hétköznapjait.

Ehhez tartozik az is, hogy megtiszteljük őt azzal, hogy válaszolunk akkor, ha kérdez valamit. Sose mondjuk azt neki, hogy „majd elmondom, ha már nagy leszel”. Őszintén, fog még emlékezni egyáltalán a kérdésre? Nem valószínű. És az is lehet, hogy ha sok ilyen elterelő választ kap, akkor nem is kérdez többé, vagy legalábbis nem minket. Igyekezzünk az életkorának megfelelően, de válaszolni neki. Igen, néha nem könnyű, és kényelmetlen kérdéseket feszegetnek, vagy valami olyat, amire nem egyszerű a felelet. De talán ez is egy lehetőség, hogy mi magunk is elgondolkodjunk valamiről, és éppen abban az aspektusban, ahogy a gyermek kérdezi.

Képletesen szólva nem mindegy, hogy a gyerek kezét fogva közösen sétálunk egy úton, vagy a karjánál fogva rángatjuk magunk után. Ha esetleg ő lát egy szép utat, merjünk kalandra kelni vele, ha épp nincs ott a farkas a közelben… És főként ne lássunk farkast minden kölyökkutyában. 

Fotó:
pixabay.com