Apanapló 5. rész: A generációváltás fősodrában

Azt, hogy itt már egyáltalán nem tréfadologról van szó, egyrészt a kismama-pocakon gond nélkül megálló kistányér jelzi, másfelől az, hogy az ultrahangon kábé szembenéz veled a gyerek. „Hali! Nemsokára találkozunk, de azért adj még légyszi egy kis időt...”

Hogy baba-felnőtt összevetésben kinek van szüksége leginkább időre? Meggyőződésen, hogy a leendő gyakorló, most még elsősorban elméleti szülőknek.

Azért gyakran eszembe jut, hogy az a bizonyos kilenc hónap jó hogy nem hat, vagy neadjisten három. Lenne ám ámulás, bámulás, kapkodás rendesen, félelem és reszketés terhesen... Olyan lenne, mintha egy hobbifutót alapozás nélkül indítanának a maratonon, azt hiszem, nem az eredmény, hanem a túlélés válna az elsődleges céllá.

A 26. hétben vagyunk. Az ultrahang látványos (lásd farkasszemnézés), bútorok, ruhák, kiegészítők szépen gyűlnek, megvan a név, a nem, és sok-sok igen. Utóbbi egyébként a legfontosabb, azaz a lélek is kezdi elérni a megfelelő állapotot. Bababefogadók, ha úgy tetszik bébi-kompatibilisek lettünk.

Már nem annyira idegen az anya-apa szavak hangzása (bár felsejlik bennem az átlagmagyar gyakorlat szerinti százszázalékos használatuk, amitől továbbra is irtózóm...), tudatosult bennünk a leendő életritmus-változás, elfogadjuk a szülőskatulyát, és én például teljes természetességgel, csuklás nélkül beszélek az olyan sosem próbált, tapasztalt, látott dolgokról, mint például a pelenkázás, a szoptatás, vagy a babaöltöztetés. És mindez néhány hónap alatt lezajlott. Más esetben évekig nem változik ennyit az ember...

Ráadásul a szülővé válásnál egy az egyben átélsz, saját bőrödön tapasztalsz egy generációváltást. Egyik pillanatról a másikra ugrasz egyet felfelé a családfán, azaz már nem te vagy legalul, pedig szerettél gyökér lenni.:)

update: a napokban kiderült, hogy kisfiunk alig két hónappal fiatalabb uncsitesója is fiú lesz, úgyhogy alakul a focicsapat. Az edzők már ott vannak a pálya szélén...:)

Fotó:
sxc.hu