Menü
  • Elme és lélek
  • Normális, ha magunkban beszélünk?

Normális, ha magunkban beszélünk?

Előfordul, hogy beszélünk magunkban? Semmi ok az aggodalomra, igazából egészséges szokás.

Mind beszélünk magunkban, olykor vagy a fejünkben vagy hangosan zajlik ilyenkor egy párbeszéd saját magunkkal. Vannak, akik kifejezetten szokásként művelik és észre sem veszik, hogy magukban motyognak, mások csak gondolatban diskurálnak. A jó hír az, hogy nincs semmi baj a mentális egészségünkkel, ha mi is ezt tesszük.

Szakértők szerint magunkba beszélni olyan szokás, ami kifejezetten jót is tehet a lelki egyensúlynak és megváltoztathatja az életünket.

Miért beszélünk magunkban?

Vannak időszakok, amikor szükségünk van rá, hogy „meghallgassuk magunkat” – hallgassunk a saját belső hangunkra. Lehetséges, hogy azért beszélünk magunkban, mert nálunk jobban senki sem ért meg bennünket.

Akkor nem vagyunk ettől bolondok? Természetesen nem!

Pszichológusok szerint erre lehetőségként kellene tekinteni, amelynek segítségével kialakíthatunk egy szeretetteljesebb belső dialógust önmagunkkal. A szakember szerint, ha ezt a belső hangot nem kritikussá, hanem kedvesebbé tesszük, megváltozhatjuk az egész életünket pozitív irányban.

Ha sikerül pozitívabb irányba terelni a negatív belső monológokat, párbeszédeket önmagunkkal, akkor jelentős mértékben javíthatunk a mentális állapotunkon, ez pedig a másokkal való kommunikációra is kihathat.

Ha azonban a magunkkal való beszélgetés negatív irányba visz – akár szociális, akár érzelmi értelemben -, akkor már gondok vannak. A mentális probléma valahol itt kezdődik.

Mikor rossz, ha magunkban beszélünk?

Akkor, ha túlságosan sok, vagy túlságosan látványos, ahogy magunkkal társalgunk, vagy pedig negatív, önbizalomhiányos gondolatokat erősítünk magunkban.

Vajon sűrűn beszélnek magukban az emberek?

Ha megkérdezzük magunkat vagy akár másokat – családtagokat, barátokat -, rá fogunk jönni, hogy a válasz egy határozott igen. Mindenki beszél magában, ha ezt tesszük, még nem jelenti azt, hogy mentális problémánk lenne.

Az önmagunkkal való kommunikáció egyik legjobb módja, ha az számunkra igazi lökést ad, hogy sikeresebben hajtsuk végre az előttünk álló feladatokat. Biztosítani kell magunkat arról, hogy meg tudjuk csinálni, képesek vagyunk rá. Így tesz a magunkkal való beszélgetés erősebbé és magabiztosabbá!

  • A rovat további cikkei

Inkább nem megyünk orvoshoz, nehogy kiderüljön, hogy baj van

Sokan inkább nem kérnek időpontot az orvoshoz, mert félnek attól, mit fog mondani a vizsgálat után. Egy furcsa fájdalom, egy hetek óta tartó panasz vagy egy szokatlan tünet esetén gyakran azzal nyugtatjuk magunkat, hogy biztosan nincs semmi komoly probléma. Majd elmúlik, csak fáradt vagyok, biztosan a stressz az oka – mondogatjuk, miközben telnek a napok, olykor hónapok is. De vajon tényleg jobb nem tudni?

Mintha a falnak beszélnél? Öt játékos ötlet, hogy a gyerekek valóban meghallják, amit kérsz

Ismerős helyzet, amikor már harmadszor kéred a gyereket, hogy pakolja el a játékait, öltözzön fel, vagy induljon el vacsorázni, de úgy tűnik, mintha meg sem hallaná? Ilyenkor könnyen elfogy a türelem, emelkedik a hangerő, és egy egyszerű kérésből pillanatok alatt vita lehet.

Szabad-e a gyerekeknek a halálról beszélni?

A halálról beszélni soha nem könnyű, különösen akkor, ha gyerekeknek kell elmagyaráznunk, mit jelent elveszíteni valakit, akit szeretünk. Sok szülő ösztönösen óvni szeretné a gyermekét a fájdalmas témáktól, ezért inkább kerüli a beszélgetést, vagy megpróbálja szebb szavakkal körülírni a történteket. Pedig a gyerekeknek is szükségük van arra, hogy megértsék az élet természetes részét, a veszteséget és a gyászt.

Miért eszünk akkor is, amikor már jóllaktunk?

A túlsúly kialakulásában nemcsak az játszhat szerepet, hogy mit eszünk, hanem az is, hogy milyen gyakran és mekkora adagokat fogyasztunk. Sokszor akkor is tovább eszünk, amikor a szervezetünk már jelzi, hogy elegendő táplálékhoz jutott.

Disszociáció és deperszonalizáció, amikor az ember idegenné válik önmaga számára

Az emberi psziché egyik különös jelensége, amikor valaki úgy érzi, mintha eltávolodna saját testétől, gondolataitól vagy a körülötte zajló valóságtól. Ezt az élményt a pszichológia disszociációnak nevezi, amelynek egyik sajátos formája a deperszonalizáció.