Hogyan kerültek a világunkba az illatok, színek és a hangok?

Mielőtt belevágnánk a mű elemzésébe, ismerjük meg kicsit közelebbről a szerzőt. Maros Krisztina (1971-) Budapesten született. Egy ideig kiadványoknál, arculatok és reklámanyagok tervezésével foglalkozott. Illusztrátorként, számos műhöz készített képeket. Gyerekkönyves pályafutása a Tücsök a Holdon, című képeskönyvével kezdődött, azóta pedig több kötetett illusztrált és tervezett. Továbbá megemlítendő, hogy számos saját mesével rendelkezik és két papírszínház története köthető a nevéhez. Na meg persze számtalan elismeréssel rendelkezik.

Nézzünk meg egy pár gondolatot a könyvvel kapcsolatban. Talán írnom sem kell, hogy a szerző és illusztrátor egy és ugyan az a személy. Ez azért előnyös, mivel ilyenkor egy nagyon összetett és autentikus világ bontakozik ki. A képek hűen ábrázolják, azt a világot, amit a szerző elgondolt, így talán az olvasó még inkább közelebb kerül, és elmélyedhet ebben az éterben. Az egész könyvnek van egy ritmusossága, ami jól követhető a színes és a szürke oldalak váltakozásával.

Az Illatok és Hangok Őrzője a nagymamára emlékeztető figura. Az arca ráncos és egy olyan kunyhóban lakik az égben, ami telis tele van fiókokkal és bútorokkal. Amiben a rég elfelejtett színeket, illatokat és hangokat gyűjti. Mintha befőtteket spájzolna, úgy teszi el a világ ezen fajta kincseit. A legbecsesebb értéke pedig egy kis méhecske álma a cseresznyevirágokról. Még odafent, minden élettel teli, alatta a földi világ egyre komorabb, szürkébb. Az emberek lelkében már csak a monotonitás, szürkeség, egyhangúság, keserűség uralkodik. Elvesztek számukra azok a dolgok, amik, örömteli, különleges hangulatot okoznak, hiányzik az önfeledség és a spontaneitás.

Az Illatok és Hangok Őrzője pedig, pont ezt akarja visszajuttatni a földre. Próbál az emberek lelkébe és környezetébe színt varázsolni, azonban ez nem sikerül elsőre. Számtalan próbálkozása kudarcba fullad, még rá nem ébred arra, hogy a legféltettebb tulajdonát kell feláldoznia a cél érdekében. Az emberek számára, csak az hozza vissza az álmokat, melynek köszönhetően képesek újra vágyakozni, és megtalálni a szívükben rejtőző melegséget.

A fent és a lent közti különbség remekül érzékelhető, mind az ábrák kapcsán, mind a szöveg kapcsán. A fenti világ színes, kerek, változatos, a szöveg is tele van hangutánzó szavakkal, színekkel. Ezzel szemben mikor a földi világról szól a történet, a képek is ugyanolyan komorak és szürkék lesznek, mint a szöveg. Az illusztrációk egyszerűek, sok a kocka alak, és az ismétlés, ezzel is kifejezve a monotonitást. Illetve az unalmat és a csendet próbálja ez által megjeleníteni. Semmi változatosság, semmi élettel teliség.

Ezzel is próbálja az író fenntartani az olvasóban az izgalmat és a figyelmét, tekintettét még egy pillanatra se engedi el. A könyv egyediségét adja, hogy kilencven fokkal el kell forgatnunk a könyvet ahhoz, hogy olvashassuk. Nemcsak az illusztrációk miatt fontos ez a gesztus, hanem ezzel a szimbolikus megoldással azt is jelzi a szerző, hogy ha meg akarjuk változtatni a világot, akkor a feje tetejére kell állítanunk azt.

A könyvet öt éves kortól ajánlják. Úgy gondolom, hogy egy ilyen pici gyermek még nem érti ezt a fajta mondanivalót, ezért én kicsit nagyobbak kezébe adnám már ezt a kötetet. Illetve az ábrák is nagyon egyediek, mondhatni elvontak. Összességében azonban, egy hiánypótló, izgalmas, egyedi alkotás. Remek könyv. Minden meg van benne, hogy magával ragadja a figyelmet. Nem hosszú, gyorsan olvasható és sokat ad hozzá az egyedi illusztráció. Elgondolkodtató és beszélgetésre késztető szöveg. Egyrészt képes a felnőttek és a gyerekek közti látásmód különbséget megmutatni.

A két nézőpontot ütközteti és beszélgetésre invitál ennek kapcsán. Megmutatja a felnőttek életének monotonitását, sivárságát, a gyerekek képzelőerejét, és önfeledt, gondtalan pillanatát. Bátorít arra, hogy az elfeledett álmainkat hozzuk le a padlásról és söpörjük le róluk a port. Azt is kifejezi, hogy ahhoz, hogy fennmaradjon a változás, gyökeresen fel kell forgatni a világunkat. Legyünk bátrak. És talán egy másik nézőpontból szemlélve, az is benne van, hogy mi felnőttek, elveszünk a mindennapi monotonitásban. Mi magunk tesszük szürkévé, unalmassá az életünket, azáltal, hogy nem éljük meg az álmainkat.

Több véleményt is olvastam arról, hogy az olvasók szerint hamar lett vége, és a méhecske története nincs jól kibontva. Ezzel szemben szerintem kerek egész volt a történet. Nem mai kiadás, viszont a mondani valója ma is aktuális. Erre mindig emlékeztetni kell magunkat, és ha bátortalanná válunk, vagy krízis helyzetben vagyunk, mindig kell egy olyan történet, amiből erőt tudunk meríteni a folytatáshoz. Ami pajzsot és kardot ad a kezünkbe, hogy le tudjuk győzni a sárkányainkat.