Mi is az az OCD?

Sokaknak ismerősek lehetnek azok a közösségi médiában is megosztott képek, ahol láthatunk egy teljes összhangban rendezett képet, de egy dolog kilóg a sorból. Ilyenkor a kép láttán könnyen frusztráltá válhatunk. Ez akár az OCD nevű kényszerbetegség egyik tünete is lehet.

Az OCD-vel (azaz obszesszív-kompulzív zavar) diagnosztizált beteg kénytelen olyasmire gondolni, amire nem akar gondolni, a feszültség oldására kénytelen olyat cselekedni, amit nem akar megtenni. A skizofréniával ellentétben a beteg tökéletesen tisztában van gondolatai és cselekedetei belső eredetével és abszurditásával, nem veszíti el a kapcsolatot a valósággal.

Az OCD-nek sokféle tünete lehet, ezért könnyen összekeverhető más pszichológiai betegséggel. Ha időben diagnosztizálják, helyes kezeléssel pár hét alatt enyhülhetnek a tünetek. Tipikus tünet a betegségektől, bacilusoktól való félelem, ezért, ha lehet kerülik a tömegközlekedést és magas rizikójú helyeket. A betegek kényszeresen rendeznek mindent, és ha valami nincs a helyén, akkor rögtön visszateszik a tárgyat a megfelelő helyre. Gyakorta nézik meg, hogy például kihúzták-e a vasalót, mert ha nem felgyulladhat a ház. Ezért képesek még messziről is visszaindulni többször egymás után, hogy meggyőződjenek arról, hogy kihúzták-e az eszközt a falból. Ezek még egészen enyhe tünetei ennek a kényszerbetegségnek.

Néhány beteg gyűjtögetési kényszerrel is rendelkezik. Képesek tárgyakat, kiegészítőket kényszeresen gyűjtögetni, és ezektől nagyon nehezen válnak meg. Az OCD attól komoly, hogy ha a gyűjtögetések, kényszerek mértéke jóval meghaladja a „normális” szintet. A normális, napi többszöri kézmosást napi több száz is felválthatja. Ideges várakozás közben bárkivel megeshet, hogy az autókat, vagy a padlócsempéket számolja, a kényszeresnek viszont muszáj folyamatosan számolnia azokat. Egy CD vagy DVD gyűjtemény még nem kóros, akárcsak néha a játékgépezés. Akkortól számít kórosnak, mikor megállíthatatlan, parancsoló szükségletté válik.

Ez a betegség 1990-ig ismeretlen volt, ezért kezelni, diagnosztizálni egyáltalán nem tudták. A páciensek emiatt egyedül érezték magukat, és gyakorta fordultak magukba, sőt öngyilkosságot is elkövettek a betegek. Több tanulmány szerint a népesség 1-3%-a szenved tőle legalább egyszer életében. Egy 2012-es tanulmány szerint Németországban a felnőtt népesség 3,8%-a volt érintett egy éves távlatban. A betegség többnyire fiatal-, illetve felnőttkorban kezdődik, a 30. életév előtt. A fiúk és a férfiak körében gyakoribb, mint lányok és nők körében. Minél előbb kezdődik meg a kezelés, annál jobbak a kilátások; habár a teljes tünetmentesség elérése ritka.

Ha úgy érzed, hogy a fent említettek valamilyen szinten igazak rád, mindenképpen fordulj a családod felé, utána keress fel megfelelő szakembert.