Lánykérés, ami nem válik rémálommá

Az érzelmi felkészültség nem azt jelenti, hogy napi egy órán át mantrázzuk, mennyire szeretnénk megházasodni, mennyire elkötelezettek vagyunk a párunk iránt és ez mennyire nagy boldogsággal tölt el bennünket. Ez mind csak színház, és nem minket tesz boldoggá, csak a környezetünket. No de, akkor mit is lehet tenni, ha küszöbön áll a nagy esemény?

Ez attól is függ, melyik térfélen állunk. Hiszen, ha az ember férfi, a nagy döntés jó része az ő nyakába szakad. Neki kell felmérnie, mikor áll készen a kapcsolat, mi lenne a legalkalmasabb időpont és helyszín, milyen gyűrűt kellene választania, és ha mindezeket sikerült mérlegelnie, még akkor is ott a feladat, hogy elrejtse az arcáról azt az iszonyatos izgalmat, ami az előtte lévő időkben gyötri. Ráadásul előtte ott lehet a kényszer, az idő, ami sürgeti, és egy barátnő, aki talán nem ugyanabban az időpontban érzi késznek a kapcsolatukat az előrébb lépésre. És épp ez a lányok/nők nehéz helyzetének okozója is. Bár manapság már egyre több eljegyzést indítanak nők, az esetek nagy többségében mégis a hagyomány érvényesül, és a férfinak kell rászánnia magát a nagy kérdésre. Ezt pedig némely nők igen nehezen tudják kivárni.

Bár nincs egy konkrét, meghatározott idő, amikor már meg lehet vagy meg kell ejteni az eljegyzést, sokan mégis úgy érzik, hogy az idő a legnagyobb késztető erő. Hogyan lehet elkerülni, hogy ekkora nyomást okozzon a lánykérés kérdése? Ezt első sorban az ember saját magában tudja lerendezni. Kell hozzá némi tisztán látás, hogy semmi sem sürget, és rajtunk kívül senki nincs, aki azt mondhatja, hogy itt az idő. De ez fordított esetben is igaz: ha mi azt gondoljuk, a kapcsolat megérett az eljegyzésre, akkor senki másnak nincs joga azt mondani, hogy ez korai vagy helytelen döntés. A legfontosabb, hogy a külvilág hangját ilyen döntésekben kizárjuk. Ha ez már jól megy, a párunk elképzeléseivel sem árt tisztában lennünk. Kipuhatolhatjuk, mit gondol erről a kérdésről, mit szeretne, elmondhatjuk az aggályainkat. A hiedelmekkel ellentétben ez nem teszi a nagy pillanatot kevésbé örömtelivé.

Ha mindkettőtökben megszületik a nagy elhatározás, és minden egyéb körülmény stimmel, akkor is előfordulhat, hogy az alkalom még várat magára. Ez mindkét fél számára nehéz: a férfinak lepleznie kell szándékát, ráadásul folyamatosan terveznie, szerveznie és lesnie kell a tökéletes pillanatot. A lány pedig nem mondhatja azt, hogy „hagyjuk a szervezést, állj elő vele ma, nem számít más”, mert ugye ez nem az ő dolga. Olykor idegtépő, mikor már minden körülmény megfelelő lenne, csak még egy kis pluszra kell várni: szülői beleegyezésre, nyaralás vagy más esemény időpontjára, vagy arra, hogy tiszta és csillagos legyen az ég. Bármi is az, ami a szándékainkon túl késlelteti az eseményt, egyre nagyobb stresszel tölt el minket napról napra. Ez pedig olykor magát az eseményt is beárnyékolja.

Mit tehetünk tehát, hogy ne keserítse meg az életünket az idegesség? A válasz egyszerű: ne hagyjuk! A várakozás izgalma alapvetően jó, de ne vegye át az uralmat tőlünk! Az ember, akivel az eljegyzést tervezgetjük, ugyanaz az ember, mint akivel a hétköznapjainkat töltjük. Úgyhogy félre a felesleges stresszel, ne tegyük pokollá a saját életünket! Ahogyan egy közhelyesnek tűnő, de teljes mértékig igaz mondás tartja: minden dolognak megvan a maga ideje. Mi pedig mindenképp eljutunk majd addig az időig, függetlenül attól, hogy előtte halálra izgultuk-e magunkat. De akkor már nem sokkal jobb nyugodtnak lenni?