Önkénteskedési kisokos Ázsiában - Chance Program

Sokan sokféleképpen szeretnék jobb hellyé tenni kis bolygónkat. A rengeteg nemzetközi lehetőség közül eléggé kitűnik a speciális Chance Program névre hallgató Srí Lanka-i magyar program, ami nem éppen egy klasszikus külföldi önkéntesség. De mint minden komfortzónából kilépés, ez is nagy segítség az önismerethez. Alapvetően nagy empátiás képességgel rendelkező haladó világkalandoroknak ajánlom. A honlapján elég konkrét meghatározást találni: „A Chance Program élményterápiás utazása nem a hagyományos értelemben vett pszichoterápia vagy családterápia, hanem olyan utazás, melynek során a közösen megélt élmények a pszichológus által vezetett egyéni, csoportos és családi megbeszélések hatására eredményeznek változást, az esetek többségében tartós változást.” Minden mást a program vezető mentorától, Hárs Annától tudtam meg. Nosza, nézzük miről is van szó, közelebbről.

Honnan hallottál a programról?

Régóta kerestem egy olyan lehetőséget, amivel Ázsiába kijuthatok, kicsit fejleszthetem az angolom, és olyan tevékenységet végezhetek, aminek köze van a világ jobbá tételéhez. Valamint ami jobban illik ahhoz az álmomhoz, hogy gyerekekkel foglalkozzak. Kifejezetten nem szakmai gyakorlat után kutattam, hanem inkább olyat kerestem, amivel hozzátehetek ahhoz, hogy ez a világ jobb hely legyen. Erre voltak már korábbi próbálkozásaim, de valami nagyobbra vágytam. A facebook-on egy ismerősöm osztotta meg a felhívást, és arra jelentkeztem.

Hogy fogadtak? Mi volt a realitás?

A feladat kicsit komplexebb volt, mint vártam. Nagy kedvességgel fogadtak, és mindig átsegítettek a nehézségeken. Szerencse, hogy pszichológusokkal dolgoztam együtt, így a klasszikus önkéntességgel kapcsolatos saját kis harcaimat az emberi lélekhez értőkkel vészeltem át. Ha az ember nem Európában talál önkéntes munkát, nem tudja igazán elképzelni, hogy mi a realitás odakint.

Milyen élettapasztalat ez?

Ebben a programban nehezen kezelhető fiatalok kilépnek a természetes közegükből, és egy számukra bizonytalan helyzetekkel teli környezetbe próbálnak beilleszkedni, ahol szoros napirend szerint kell élniük. Közben változásra, munkára bírjuk őket, úgy hogy be vannak vonva a mindennapi feladatokba, a konfliktusos helyzeteket kénytelenek feloldani és ha ez nem lenne elég, még beszélniük is kell mindenről, ami velük történik. Ez rettenetesen nehéz nekik. Minden gyereknek van egy saját mentora, aki egész nap mellette van. Ez az önkéntes munka nálunk. Ott vagy, figyelsz, segíted, szereted, belerakod helyzetekbe, tanítod, fejleszted. És még a házimunkát is végzed. Ez igen így összetett, észnél kell lenni, csak a célt tartani szem előtt. Élettapasztalat ez mindenben. Minden érzékelésem, észlelésem fejlődött, ügyesebb lettem, az önismeretem, a probléma-megoldási sebességem, az önuralmam, a tudatosságom egyre magasabb szintű, és a felelősségteljességem határtalan szintre nőtt. Szerencsés voltam, hogy azt kaptam, amit vártam. Vagyis annál sokkal többet, mert a képzeletem igen korlátoltnak bizonyult. Kivéve az angolt, ami magabiztosabb, de sajnos kicsit rosszabb lett.

Kiknek ajánlod?

Speciálisak az elvárások is. Olyanoknak ajánlom, akik szeretik a gyerekeket, akik megértik, hogy hiába fiatalabbak a páciensek, az ő problémáik ugyanolyan fontosak, mint a felnőtteké, csak nehezebb helyzetben vannak, mert nincs annyi élettapasztalatuk, hogy kimásszanak belőle, hogy felfejtsék az igazi okokat. Olyanoknak, akik tudják, hogy mit jelent a szolgálat, akik értik, hogy segíteni csak úgy lehet, hogy nem én vagyok fontos, hanem az, akinek segítek. Olyanoknak, akik képesek átlátni a mindennapi rutinok szürke ködén, akik képesek meglátni, hogy a viselkedés az egy szokásrendszer, amiben nehéz bármit is változtatni, főleg ha az ember azt sem tudja miért így vagy úgy reagál dolgokra. Olyanoknak, akik tudják, hogy néha van úgy, hogy a fizetés nem csak pénzbeli juttatásból áll, és ezt tudják értékelni is. Nagy munkabírásúakat szoktunk keresni.

Ezen kívül alapfeltétel, hogy jó ember legyen, aki jön, tudja mi az, hogy dolgozni magunkon, értse meg, hogy ez mivel jár, tudjon figyelni a másik emberre, legyen talpraesett, tudjon rácsodálkozni és örülni a dolgoknak. Olyanoknak, akik el tudják hagyni az otthonukat, a komfortzónájukat 2-3 hónapra. Olyanoknak, akik ki tudják nyitni a szívüket mások felé, tudnak szeretni és tisztelni. Olyanoknak, akik képesek őszintének lenni és tudnak csapatban dolgozni. Jól tudnak alkalmazkodni, kritikusan gondolkodnak, képesek változni és változtatni, ha úgy szükséges. A magunk tökéletlenségében mintaadóként kell létezni, és az nem megy úgy, hogy nem belülről jön. Lehetnek hibái egy mentornak, de akkor képesnek kell lennie dolgoznia rajta.

Rendkívül kevés ilyen ember van (Vagy nem akarnak Srí Lankára utazni…), de akárkit is viszünk ki önkéntesnek, az első beszélgetésen elmondom, hogy ilyen embert keresek, és ha valaki nem ilyen, akkor neki csalódás lesz ez az önkéntességi idő. Ez azért az is fontos, mert egy gyerek gyógyulásával is játszik, amikor nem őszinte magához és hozzánk. Szóval arról, hogy megfelel-e a követelményeknek, csak maga a jelentkező tud dönteni, hogy ilyen-e, bár van, amikor már az első interjún apró gesztusokból, elszólásokból látszik, hogy ki az, aki odavaló, ki nem.

Mit szóltak a szüleid hozzá?

Támogattak. Meg féltettek, meg haragudtak is néha. De a kezdő lépésnél egy emberként álltak mellettem, kritikusan átbeszéltük az előnyöket, hátrányokat, és a döntésemet elfogadva támogattak. Mivel lassan 6 éve dolgozom a Chance Programban, már nem önkéntesként, így kicsit más, most már lehet hogy bánják, hogy akkor nem akadályoztak meg, mert a munka miatt kevesebbet látjuk egymást. De azt gondolom büszkék rám, és ha kérem, bármiben segítenek.

Segíthet-e ez a későbbi elhelyezkedésben?

Számomra egy ekkora komfortzónából kilépés azt hozta meg, hogy elhiszem, hogy bármikor bármilyen helyzetben tudok tenni plusz egy lépést, ami mindig közelebb visz bármilyen probléma megoldásához/elhárításához, így akár ahhoz is, hogy sikeresebb lesz-e a későbbi elhelyezkedésem. Tehát azt tudom, hogy munkám az mindig lesz, amikor akarom, és nem okoz gondot bármilyen munkát elvégezni, legyen az bármilyen egyszerű vagy összetett. Önbizalmat adott, és azt, hogy a munka jellege nem definiálja azt, hogy milyen ember vagyok (már nem diszkriminálok munkaköröket). Megtapasztaltam, hogy valamihez nagyon jó érzékem van, és azóta beiratkoztam egy egyetemre, hogy ezt az oldalamat fejlesszem. Segíti a munkakeresést, hogy beírhatom tapasztalati időnek, hogy ennyi éven át gyerekekkel foglalkoztam, szóval nem idegen terep velük dolgozni. Egy csomó mindent mutathat ez a 6 év, ha talpraesett a HR-es.

fotók: Hárs Anna