Apa nélkül felnőni
- Dátum: 2017.08.29., 21:38
- család, csonka család, élet, gyermek, nevelés, szülő, tapasztalat, teljes család
Teljes, szeretettel teli, vidám családban felnőni manapság óriási érték. Már akkor is, ha csak a ’teljes’ szót vesszük figyelembe, olyan sok csonka családban élő gyermeket ismerünk. De mi a helyzet azokkal a családokkal, ahol nem akaratunkkal megegyezően válik a család csonkává, hanem az egyik szülő halálával kényszerülünk egy nehéz szituációba?
Már majdnem 6 éves voltam, amikor Édesapám mindössze fél évnyi betegeskedés után távozott az élők sorából maga után hagyva Édesanyámat és engem, az egy szem lányát, aki akkor még javában óvodába járt. Arról nem fogok írni, mekkora csapás lehetett ez az ő Édesanyjának, akinek egyetlen gyermekeke volt.
Azóta több mint 20 év telt el, de Édesanyám még mindig ugyanúgy emlékszik rá vissza. Személy szerint – valószínűleg valamilyen pszichikai okokból kifolyólag alakíthattam így – alig egy-két képet őrzök róla az emlékeimben. Gyerekként nem szerettem beszélni róla, mert cikinek gondoltam azt, hogy a mi családunk csak kéttagú. Jó néhány évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy kérdezni, illetve beszélni merjek róla. Az is csak azután történt meg, hogy felfedeztem, mások is élnek hasonlóan csonka családokban.
Most már bármikor, nyitottan tudok róla nyilatkozni, bár biztos ezer meg ezer gátlás van még bennem ezzel kapcsolatban, amelyek életem során megoldásra várnak.
Nem tudom milyen életünk lett volna, ha Édesapám továbbra is velünk él – alkoholproblémái voltak. Nem tudom, mi lett volna a mi családunk sorsa: boldog élet, válás vagy megrontja az alkohol. Azt tudom, milyen érzés, ha nincs. Tudom, hogy nem tudok tőle megkérdezni semmit, nem tudom egy gyermeket milyen érzések fűzhetnek az apjához, ha jó a vele való kapcsolata. Milyen érzés együtt bolondozni, kirándulni, meghallgatni a katonaságon szerzett tapasztalatait. Milyen az, ha cukkol, ha viccelődik, ha félt mint tinédzsert. Ha megtanít ilyen-olyan műszaki dolgokra, amikhez ért. Ha elvisz a haverjaival horgászni.
Ezeknek az érzéseknek a megélése egy másik világban, életben – ha létezik – vár rám.
Azt tudom, hogy ha tehetném, arra sarkallnám a családokat, hogy szeressék egymást, oldják meg a problémáikat, beszélgessenek, és tartsanak ki egymás mellett! Hagyják egymást élni, támogassák egymást az egyéni célok elérése során is, és ugyanúgy tegyenek a közösekért is! Engedjék gyermekeiket kibontakozni, hallgassák meg őket, hogyan látják a világot, és engedjék nekik, hogy az érzéseiket őszintén megéljék.
Mert nincs nagyobb érték, mint teljes, szerető családban felnőni és élni.
Érzelmi elhanyagolás – amikor a kapcsolatban nem a veszekedés fáj a legjobban
Sokan úgy gondolják, hogy egy kapcsolat akkor rossz, ha sok a vita vagy a konfliktus. Pedig az egyik legfájdalmasabb probléma gyakran nem a hangos veszekedés, hanem az érzelmi elhanyagolás. Ez alatt azt értjük, amikor az egyik fél hosszabb időn keresztül nem kap elegendő figyelmet, törődést, megértést vagy érzelmi támogatást. A kapcsolat kívülről működőnek tűnhet, mégis mindkét fél egyre magányosabbnak érezheti magát.
Mit csinál egy párkapcsolati coach?
A párkapcsolati coach olyan szakember, aki segít az egyéneknek és a pároknak kapcsolatuk fejlesztésében, a kommunikáció javításában és a konfliktusok hatékony kezelésében. A coaching egy célorientált folyamat, amelynek középpontjában nem a múlt részletes elemzése, hanem a jelenlegi helyzet megértése és a jövőre irányuló megoldások kidolgozása áll.
Hiperaktivitás és képernyőidő – kölcsönösen hatnak egymásra?
A digitális eszközök térnyerésével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a mobiltelefonok és a tabletek milyen hatással vannak a gyerekek viselkedésére. Sokan úgy vélik, hogy az elektronikus készülékek túlzott használata áll a figyelemzavar hátterében, a jelenség azonban ennél jóval összetettebb.
„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?
Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.
Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás
Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?