Alá-fölérendeltségi viszony a gyerek-szülő kapcsolatban

Természetesnek vesszük, hogy a szülő-gyerek kapcsolatban az alá-fölérendeltségi viszony érvényesül. Ez érthető, hiszen a pszichológiai szemlélet szerint aki alárendelt helyzetben van, az gyakorlatilag gyerekszerepben van. Viszont fontos, hogy ez a szemlélet ne fajuljon az elnyomásig és az uralkodásig.

Normális, ha a gyerek hallgat a szülőre, és az anya, valamint az apa irányít a családon belül. Ez a természetes felállás, de a szülőnek ennek ellenére észben kell tartania, hogy nem szabad visszaélnie ezzel a pozícióval. Mit értünk ez alatt?

Anna 18 éves, most lett nagykorú. Ezt nem éli meg különleges élethelyzetnek, hiszen jogilag most vált nagykorúvá, de a családjában mindig is felnőttként kezelték. A megbeszélt határokon belül szabadon és önállóan dönthetett a vele kapcsolatos dolgokról. Nem lóghatott el az iskolából, de kiválaszthatta, hogy milyen szakköröket válasszon. Nem herdálhatta a pénzt (nem is lett volna miből), de amit összegyűjtött saját szorgalomból, például mert spórolt a zsebpénzzel az osztálykiránduláson, azt szabadon felhasználhatta és gazdálkodhatott vele. Bár minden este időben kellett lefeküdnie aludni, hogy kipihent legyen az iskolában, és édesanyjának is segítenie kellett a házimunkában, mindig volt szabadideje, amikor saját döntése szerint olvashatott, e-mailezhetett, vagy beszélgethetett a barátnőivel. Bevonták bizonyos családi döntésekbe is, például hogy hová menjenek nyaralni, vagy milyen színű legyen az ebédlő. De arról már természetesen a szülők döntöttek, hogy vesznek-e fel hitelt, vagy az édesapa elvállaljon-e egy mellékállást az egyetemen. Mint láthatjuk, Annáéknál tehát eléggé ideális helyzet uralkodott a családban: a lány beleszólhatott a vele kapcsolatos döntésekbe, de csak a meghatározott keretek között. Nem engedtek meg neki mindent, de nem is irányították az életének minden területét.

Renátáéknál más szemlélet volt hétköznapi. Reni már 21 éves, de édesanyja a mai napig irányítani szeretné őt. Bár már nem is lakik otthon, mivel albérletben él az egyetemi városában, anyukája még mindig igyekszik meghatározni a távolból is, hogy a lánya mit egyen, vagy mit kezdjen a jövőjével. Édesapja hallgatólagos beleegyezéssel figyeli a helyzetet. Reni papíron irodalomtanárnak készül, de nem önszántából. Ő inkább valamilyen kreatív szakot választott volna, jól rajzol, szeretett volna ruhákat tervezni, esetleg lakberendező lenni. De hát a családjukban elképzelhetetlen lett volna, hogy ne úgy történjenek a dolgok, ahogy Renáta anyukája elhatározta: „Én vagyok az anyád, azt kell tenned, amit mondok. Hisz tudod, én csak jót akarok neked! Egy tanárnak mindig lesz állása, akkor is, ha a divat változik.” Mindig volt valamilyen jól hangzó, látszólag segítő szándékú indok, hogy miért úgy kell lennie, ahogy az anya kitalálta, de a lényeg mindig ez volt, hogy úgy kellett lennie. Ha nem így történt, kitört a családi háború. „Neked már nem is számít, amit én mondok! Pedig a tiszteletteljes, becsületes gyerekek hallgatnak az anyjukra!” Renátát a szülői szerep égisze alá helyezkedve elnyomta az édesanyja. Látszólag jót akart, látszólag jogos igényeit követelte, a szülő döntési jogkörét, de ezzel szemben nem hagyta érvényesülni a lányát semmiben, és gyakorlatilag elnyomta őt.

Anna tehát megtanulhatott dönteni, mert volt rá lehetősége. Nem arról van szó, hogy nem foglalkoztak volna vele, vagy mindent ráhagytak volna, de hagytak neki saját jogköröket. Szemben Renátékkal, ahol a szülő-gyerek felállásra fogta Reni édesanyja, hogy miért akarja lánya minden egyes lépését leszabályozni. Ő pedig egyszerre szenved is ettől a helyzettől: vagy őszinte lesz, és veszekednie kell, vagy behódol édesanyjának a saját akaratával szemben, ahogy az iskolaválasztásnál is. Nehéz döntés, hisz eleve fél dönteni: nincs hozzászokva, hogy megteheti.

Figyeljük meg tehát, hogy a gyerek-szülő kapcsolat alá- és fölérendeltsége úgy is megvalósulhat, hogy nem szűk ösvényt építünk a gyereknek, amelyben csak a szülő által kijelölt úton haladhat, hanem húzhatunk egy kört, amelyen belül szabadon mozoghat. Hiszen a szülőnek is tisztelnie kell a gyermekét, nem csak fordítva: tisztelni a benne rejlő saját egyéniséget, önálló személyiséget. A gyermek önbizalma és önazonossága csak olyan környezetben tud kifejlődni, ahol az élete nem csupán arról szól, hogy szülei elvárásait teljesítse. 

Fotó:
pixabay.com