Szingliség: önként vállalt magány?

A szingli lét ma egyszerre csodálni való trendi életforma, másrészt egy sztereotípiákból felépített címke, mely sokszor pejoratív értelmet kap. Egy biztos, sokan sokféle okból választják az egyedülállóságot, és nem is mindig választás kérdése.

Mások feje felett ítéletet mondani a legkönnyebb. Látunk egy szakmájában sikeres, középkorú nőt, aki kiváló egzisztenciával rendelkezik, de még nem ment férjhez, nem vállalt gyerekeket, és látszólag nincs is különösebb hajlandósága az elköteleződésre. Hajlamosak lehetünk egyből elítélni őt, ilyenkor jönnek a rosszindulatú feltételezések: „önző”, „túl válogatós”, karrierista”. Hát, ha ezek a gondolatok nem állnak messze tőlünk, ránk is ránk fér egy önvizsgálat. Mivel valószínűleg mi sem vagyunk túlságosan elégedettek a saját életünkkel, ezek a feltételezések ugyanis többségében féltékenységből erednek.

De nézhetjük másként is ezt az esetet. Például, lehet, hogy valójában nem egy válogatós nőről van szó, csupán igényes. Vagy éppen pontosan tudja, hogy milyen férfira van szüksége a boldogsághoz, de még nem találkozott ilyennel. Akár érték is lehet az ő életmódjában, hiszen attól függetlenül, hogy szeretne gyereket, nem megy hozzá az első jelentkezőhöz, és nem teszi ezzel tönkre a saját, a párja és a leendő gyerekeinek az életét is.

Szóval ítélkezni könnyű, de nem szerencsés, eltakarja előlünk a valóban fontos kérdéseket. Először is való igaz, hogy egyre több az egyedülálló mind a nők mind a férfiak körében. De persze ez a változás nem feltétlenül az értékek hanyatlását jelenti. Ma már nem a társadalmi, illetve családi nyomásra kötetett házasságok idejét éljük, és a nők szerepe sem csupán a család szempontjából értelmezhető.

Egyre több tényező csökkenti az elköteleződés iránti igényünket, az interneten, a közösségi oldalakon keresztül folyamatosan alternatívák tömege közvetítődik felénk. Ezért nem akarunk lehorgonyozni egy kapcsolatban, mert félünk, hogy lemaradunk valamiről, kimaradunk valamiből.

A családi minták, a siker, az önismeret hiánya is tehet minket magányossá, hosszú távon egyedülállóvá. Van, akit hirtelen megváltozott miliője tesz magányos farkassá, másokban a rossz, instabil családi háttér vált ki félelmet a kötődéstől, elköteleződéstől, de az sem ritka, hogy nem vagyunk tisztában saját igényeinkkel és vágyainkkal, ezért nem tudjuk mi a jó nekünk hosszú távon.

És bár úgy tűnhet, hogy az elköteleződés korlátoz és megfoszt a szabadságunktól, az állandó „új” keresés, élvezet hajszolás nagyon magányos életforma tud lenni. Az ember egyedül marad, de nem csak fizikai értelemben. Ha képtelenek vagyunk elköteleződni, azt sem fogjuk megtapasztalni, hogy valaki lényünk egészét elfogadja és szereti.

Az elköteleződésre való képtelenség tehát egyben a boldogság korlátja, ahogyan az elvárásból, valamilyen kényszerből fakadó megállapodás is.

Fotó:
pixabay.com