Menü

Nem önzés önmagunkat szeretni

Sokan azt hiszik, hogy csak az önző ember van elfoglalva magával, és hogy aki saját magát szereti, attól bizonyára távol áll az önzetlenség. Pedig nem így van, az egészséges önszeretet alapfeltétele a boldogságunknak, és a másokkal való jó kapcsolatunknak.

A gyermekkori sérülések, negatív élettapasztalatok mind-mind csorbát ejtenek önmagunk elfogadásán. „Már megint hülyeséget csináltam!”; „Már megint az én hibám!”; „Engem biztosan nem lehet szeretni…” – ehhez hasonló mondatok vetik el a magjaikat bennünk, ha komolyabb nehézségekkel, küzdelmes helyzetekkel találkozunk, amiket hajlamosak vagyunk a saját számlánkra írni. Mindez pedig gátat szab annak, hogy később hasonló helyzetekkel találkozva könnyen megoldjuk a problémákat, elfogadjuk a helyzetet, és megküzdjünk a gondjainkkal. Érdekes módon azok az emberek, akik sok hasonló belső gátat halmoztak fel önmagukban, embertársaikkal is nehezebben boldogulnak. A sok fájdalom hatására tudatalattijuk irányítása révén egyszerűbbnek vélik, ha másokat hibáztatnak a problémájukért.

Aki viszont elfogadja saját magát, sőt képes megbocsájtani önmagának, képes magát feltétel nélkül szeretni, az kiegyensúlyozottsága révén embertársaival is jobban boldogul. Türelmesebb, toleránsabb, és sokkal több szeretetet képes adni. Kevésbé van ráutalva embertársaira, nem alakít ki függő viszonyt szeretteivel. Ennél fogva pedig képes azt nyújtani, amire a másiknak valóban szüksége van.

Ígyhát az önszeretet nem önzés, hanem a kapcsolatok és a boldogság alfája és omegája. Az önző ember sokszor azért esik túlzásokba, és azért követel mindent önmagának, azért nem képes figyelembe venni a másik szempontjait, mert annyira szomjazza, hogy neki jó legyen – ezzel valamilyen belső hiányt kell kielégítenie. Lehet, hogy úgy tűnik, hogy csak magát szereti, pedig a helyzet az, hogy még saját magát sem szereti igazán.

S hogy mit tehetünk azért, hogy minél inkább szeressük önmagunkat? Legelőször is meg kell ismernünk magunkat, ehhez kapcsolódóan már rengeteg önismereti technika létezik a reálistól kezdve a spirituálisig. Ezután léphetünk az önelfogadás útjára. Van, aki képes ezt egyedül is kivitelezni, de a legtöbb ember számára segítséget nyújtanak ehhez a releváns témájú könyvek, előadások, hanganyagok, tréningek és kezelések. Ma már „szerencsére” egyre szélesebb a lehetőségek tárháza. 

Fotó:
pixabay.com

Az elmúlás emlékezete – a múltban és a jelenben

Minden ősz végén, amikor elérkezik november elseje, a temetőkben lassan feltűnnek a gyertyafények. Virágárusok lepik el a sarkokat, a bejáratnál mécsesek sora csillog. A látvány egyszerre meghitt és ismétlődő, valami, amit már megszoktunk. Azonban miben változott ez az időszak az elmúlt évekhez képest?

Logoterápia – hogy megtaláljuk a boldogságot

Sokféle terápiát ismerünk, amivel könnyebbé vagy jobbá tehetjük az életünket, de van egy igazán különleges ezek között. Ez a logterápia.

Utazás önmagunkhoz - A pszichodrámáról

Nemrég belevágtam egy nagy utazásba önmagamhoz. Ez nem volt más, mint egy másfél éves pszichodráma tanfolyam, ahol remek társasággal igazán mély pillanatokat élhettünk át. Egyértelműen jó téma ez egy interjúra. A pszichodráma alapvetően nem más, mint egy személyiségfejlesztő-, önismereti- (csoport)módszer, mely a cselekvésen, a cselekvés átélésén, a cselekvés közben érzett érzelmek tudatosításán, a belátáson alapul. Az egyik volt segítőmmel, Schneider Zsófiával beszélgettem egy jót erről a kaland lehetőségről.

A hipochondria lélektana

A sokak által emlegetett betegségfóbia nem egyszerűen túlzott aggódás az egészség miatt, hanem egy mélyen gyökerező pszichés állapot. Ilyen esetekben a félelem a betegségektől önálló életre kel és teljesen eluralhatja az ember gondolkodását, mindennapjait. A kérdés, hogy miért alakul ki ez a szorongás, és hogyan képes fizikai szinten is valóságossá válni.

Miért kedveljük azt, amit ismerősnek érzünk?

Nap mint nap információk milliói bombáznak bennünket. Hírek, reklámok, arcok, dallamok, bejegyzések és üzenetek váltják egymást a szemünk előtt. A legtöbbre talán nem is figyelünk tudatosan, mégis beépülnek a fejünkbe. Azonban miért van az, hogy egy idő után elkezdünk kötődni azokhoz a dolgokhoz – akár egy tárgyhoz, egy emberhez vagy épp egy zenéhez –, amelyek rendszeresen felbukkannak a mindennapokban?