Az elhízás valódi okai

A testsúlyt genetikai tényezők, az anyagcsere sebessége és pszichés eredetű tényezők egyaránt befolyásolják. Az éhség alapvetően elsődleges motiváció, az evés rögzült viselkedésforma, de ami az állatoknál egyszerű szabályozási mechanizmus, az embernél több tényező által meghatározott, bonyolult folyamattá válik, amelynek szociális és kulturális vonatkozásai is vannak.

Van egy olyan elmélet, hogy az emberek biológiailag programozottak egy bizonyos fokú kövérségre, azáltal, hogy a test tömegének van egy beépített, egyéni standard-je. Az ezt meghatározó fő tényezők között van az egyén zsírsejtjeinek száma, ami genetikailag vagy a kezdeti étkezési tapasztalatok által meghatározott. Késő gyermekkorban és felnőtt korban a zsírsejtek számán már nem lehet változtatni, bár méretük változhat.

Mivel a kövéreknek magasabb a standard-jük, nagyobb valószínűséggel kerülnek megvonásos állapotba, mint a nem kövérek. A standard magyarázat arra, hogy sok kövér ember igen alacsony kalóriafelvétel mellett is megtartja súlyfölöslegét, és ha le is fogy, gyorsan vissza is szedi a kilókat, amikor visszatér a normális étkezésre. Túletetési kísérleteknél pedig az derült ki, hogy súlygyarapodást ugyanolyan nehéz elérni, mint súlycsökkenést, és a normál étkezési szintre való visszaállás után gyorsan visszaáll a standard testsúly.

Nem kérdőjelezhető meg az emocionális tényezők szerepe sem: a kövérek nagyobb valószínűséggel mutatnak neurotikus vonásokat, mint a nem kövérek, és sok kövér számolt be arról, hogy érzelmi kiborulás vagy stresszhatás előzi meg az evési rohamokat. A kövérség okairól szóló pszichológiai elméletek egyik csoportja azt vallja, hogy a kövérek azért esznek többet, mert személyiségproblémákkal küzdenek, amelyeken az evéssel próbálnak enyhíteni, a másik tábor szerint pedig a kövérek bizonyos hibás tanulási mechanizmusokból kifolyólag a normál súlyúaktól eltérően válaszolnak az evést szabályozó ingerekre.

A személyiségproblémákra visszavezető elméletek az étkezési zavarokban szenvedőknél (anorexiások, bulimiások, obesek) közös pszichológiai jellemzőket állapítanak meg: pl. a kora gyermekkori anya-gyermek kapcsolat zavarát, a család működési kórosságait (kommunikációs képtelenség, túlvédés, túlzott elvárások, merevség, izoláltság, gyakori válás, alkoholizálás, gyakori az anya pszichoszomatizálása vagy alkoholizmusa), az egyén személyiségfejlődési zavarát, a hiteles érzelemkifejezés zavarát, a kontrollvesztéstől való túlzott félelmet, testképzavart, perfekcionizmust.

Ezek a közös jellemzők az alapjai az ún. kontinuum-hipotézisnek, amely szerint az étkezési zavarok folytonos átmenetet képeznek a túlkontrollált, az evést visszautasító anorexiásoktól az önhánytató-hashajtózó bulimarexiásokon és a többé-kevésbé önkontroll nélküli bulimia nervosásokon át az obesekig, és az egyes formák átmehetnek egymásba.

Az ingerközpontú nézőpontot az ún. kognitív pszichológusok vezették be, akik szerint az emberek különböző ismeretszerzési-információ-feldolgozási mechanizmusokkal válaszolnak az őket ért környezeti ingerekre, és a torzult kognitív folyamatok torzult választ is eredményeznek. Ez az elmélet abból a feltételezésből indult ki, hogy minden emberben működik egyfajta értékelési szükséglet különböző testi érzéseinek megértésére és értékelésére.

Ezért testi állapotainkhoz kognitív "címkét" kapcsolunk, méghozzá aszerint, hogy éppen milyen helyzetben találjuk magunkat. Például ugyanannak a fiziológiai izgalmi állapotnak a megítélése (emocionális címkével való ellátása) - düh, idegesség, eufória vagy öröm - változhat aszerint, hogy a személy éppen egy horrorfilmet néz, vitatkozik valakivel, vagy éppen szerelmeskedik. Ebből viszont az is következik, hogy testi állapotát a személy nemcsak adekvátan, hanem tévesen is címkézheti.