Mit jelent érzelmileg leválni a szüleinkről

Az egészséges felnőtt személyiséghez hozzátartozik az önállóság, mind fizikai, mind érzelmi értelemben. Határokat felállítani és érzelmileg leválni a szüleinkről az egyik legfontosabb lépés a felnőtté válásban.

A szülőkről való érzelmi és fizikai leválás egy természetes folyamat, mely a személyiségfejlődésünkkel párhuzamosan halad. Első nagyobb lépése a serdülőkori lázadás időszaka, mely megalapozza a későbbi önállóságot, majd a fiatal felnőttkorban az új elköteleződés, saját család vagy független élet kialakításával válik teljessé a leválás. Elköltözni otthonról és anyagilag függetlenné válni csak a leválás fizikai oldala, az önálló felnőtt élet és sikeres párkapcsolat kialakításához az érzelmi leválásra is szükség van.

Ez a legtöbbször persze nem olyan egyszerű, mint amilyennek hangzik, mert számos szülő akarva-akaratlanul felnőttként is nevelni, befolyásolni akarja még a gyermekét. Ez nemcsak abban nyilvánulhat meg, hogy kéretlenül is tanácsokat adnak, beleszólnak abba, hogy a gyerekük hogyan élje az életét, hanem abban is, ha a felnőtt gyerek fél konfliktusba kerülni a szüleivel, nem tud nekik nemet mondani, nem vállalja fel előttük önmagát és a véleményét, nem tudja meghúzni a határait, és úgy érzi, muszáj reagálnia a szülei érzelmi befolyásolására.

Képes elviselni, ha a döntéseivel vagy véleményével nem értenek egyet. Tudja, hogy nem kell másokat boldoggá tennie, nem feladata mások életének rendbehozása, és mindezekre a kérésekre és elvárásokra nemet tud mondani. A határok felállítását a saját családunkban tanuljuk meg először: hogy például szabad-e a nagymamának nemet mondani a sütire, becsukni a szobaajtót, megélni az érzéseinket, mérlegelni a kritikát, a saját ízlésünk szerint öltözködni, és a többi.

Ha végiggondoljuk, mit is jelent egészséges határokat felállítani, láthatjuk, hogy a felnőttek jelentős részének ez nagyon nehéz a szüleivel szemben. Ez egyrészt azért van, mert a szülők erősebb érzelmi reakciót tudnak kiváltani belőlünk, annak köszönhetően, hogy pont a gyerekkori sérüléseink tettek minket érzékennyé bizonyos dolgokra – nagyon nehéz megkérdőjelezni egy olyan kritikát például, ami már kisgyerekkorunktól kezdve beépült az énképünkbe. Másrészt a szülőkkel való kapcsolat sokkal kevésbé az egyenrangúságon alapul, mint mondjuk egy barátság vagy párkapcsolat,és a szülő még felnőttkorban is az irányító tekintélyszemély szerepét töltheti be.

A leválást paradox módon nem könnyítik meg a nagyon jófej szülők sem, akik mindenben segítik és támogatják a gyereket – még akkor is, amikor éppen az a feladata, hogy lázadjon, elszakadjon tőlük. Az ilyen szülőknél sokszor a leválást erős lelkiismeret-furdalás kíséri, gátolja.

Egy másik akadályozó tényező lehet a parentifikáció, amikor a gyerek nem engedheti meg magának a leválást, mert úgy érzi, felelősséggel tartozik a szüleiért, gondoskodnia kell róluk, nélküle bajuk lesz. Ahhoz, hogy felnőttként új alapra helyezzük a kapcsolatunkat a szüleinkkel, szükség van az eltávolodásra érzelmi értelemben, az előbbi esetekben viszont ezt nagyon nehéz megtenni. A határok meghúzására sokszor sértődés, támadás vagy érzelmi zsarolás a válasz a családtól – sokszor még a partnert vagy a terapeutát is belekeverik a vádaskodásba.

Gyakori, hogy amikor valaki terápiába kezd járni, vagy új kapcsolatba kezd, elkezd tudatosabban rálátni a szüleivel való kapcsolatára, változik a személyisége, új viselkedésmintákat tanul és próbál ki. Családterapeuták azt szokták javasolni, hogy ahhoz, hogy a szülőkkel való kapcsolatunkat felnőtt szinten rendezni tudjuk, először magunkon érdemes dolgozni, az önismereti munka során tudatosítani, hol kellene meghúzni a határokat, és utána fokozatosan kipróbálni ugyanezt a családdal.

A szüleink ettől még lehet, hogy nem fognak megváltozni, de ez nem is feltétele annak, hogy mi változzunk, és máshogy tudjunk működni a velük való kapcsolatunkban.