A szeretet igazi mértéke az egymásra fordított idő

Nincs értelme semmilyen beszélgetésnek, ha nem tudunk lelassulni. Harcolunk a határidőkkel, hajtjuk a pénzt, lelkesen pörgetjük a közösségi oldalak hírfolyamát, mert minden percben, mindenhol, egyszerre szeretnénk jelen lenni.

Közben pedig mindenről lemaradunk. A nagy rohanásban ugyanis éppen a legfontosabbat felejtjük el: szeretetkapcsolatainkat ápolni. A „nincs rá(d) időm” az érdektelenek kifogása, egy ilyen kapcsolatban nem vagyok fontos és semmi keresnivalóm benne. Ha valakinek számítok, akkor soha nem lehet annyira elfoglalt, hogy ezt ne mutassa ki. Felgyorsult a világ, mégis a napot mindenki a saját épülése és kedvteléseinek függvényében osztja be, vagyis arra van időnk, amire akarjuk.

Ha megszüntetjük a minőségi időt egy kapcsolatban, akkor azt kockáztatjuk, hogy az túl lazává válik, a ragaszkodás szálai lazulnak meg, vagy ami még rosszabb, egy idő után azt gondoljuk, nem is kell már rajta dolgozni. Jól megvagyunk, együtt vagyunk. Akkor hol itt a probléma? Ott, hogy egy nap felébredünk, nézzük, de már egyáltalán nem látjuk egymást, semmiségeket mondunk, üres frázisokat, nulla információt, fájdalmasan tompa tőmondatokat, mert ezek érnek el a másik emberhez manapság a leggyorsabban.

És közben töretlenül hisszük, ez a harmonikus párkapcsolat. Az elkülönülésére visszahúzódással reagálunk, még inkább távolodunk egymástól, és a kapcsolatunk pajzsán óhatatlanul rés támad. Két ember szövetségébe csak akkor tud beférkőzni egy harmadik, ha azon rés támad, és ez rés, a hajszálrepedés, mindig valamilyen hiányállapotot tükröz. A hűtlenek nem csak úgy „elindulnak megcsalni”, hanem eleinte próbálják hallatni a hangjukat, próbálják jelezni belső vívódásukat, hogy a másik is érzékelje, vegye észre, baj van.

Ezek a jelzések sajnos nem kerülnek világosan kinyilatkoztatásra, és gyakran provokálásnak, kötekedésnek, hisztinek tűnnek, így a másik ember nem észleli, hogy a megjegyzések valójában elkeseredett, tanácstalan segélykiáltások.

Meddig tart a kapcsolatunk? Ameddig ketten éltetjük és működtetjük. Az energia azonban, amit nem a párkapcsolat működtetésébe fektetünk, valahol mindenképpen teret kell, hogy nyerjen magának, munkamániában, függőségekben, a gyerekekről való túlgondoskodásban, vagy egy külső kapcsolatban, a figyelem, az elismerés, a szenvedély, a szex morzsáit keresve egy harmadik személy karjaiban.

Sokan utólag csodálkozással vegyes döbbenettel szembesülnek a kapcsolatba be nem fektetett energia végzetes következményeivel.