Nehezen nézünk szembe a halállal

A halál az ember végzete. Az élet iránti vágy és a megsemmisüléstől való félelem állandó társunk. Ösztönszinten hat, beépült minden apró sejtünkbe és az élet minden mozzanatát befolyásolja.

Mindenhonnan leselkedik

A halálfélelem állhat a hátterében több szélsőséges viselkedésnek, pszichés zavarnak. Tipikus halálkerülők, akik nem tudnak szembenézni a halállal, extrém, veszélyes sportokat űznek, felül akarnak kerekedni rajta. Vagy például aki a munkájába temetkezik, így nem gondolkodik, távol tartja magától a halál gondolatát, egyszerűen nincs ideje ezen rágódni.

A halál árnyékában

A halálfélelem sokunknál egy szerettünk elvesztésekor erősödik fel, s a halál ilyen közeli megtapasztalásánál csap meg bennünket is az elmúlás szele. Fontos, hogy bármennyire is nehéz, de vegyünk tőle búcsút, ha úgy jobb, írjunk levelet neki. Gondoljuk át a vele való kapcsolatunkat, azt, hogy mennyi mindent kaptunk tőle, leltározzuk a jó és rossz dolgokat. A búcsú egy kapcsolat lezárásánál azért elengedhetetlen, mert csak így tudunk továbblépni.

S mi a helyzet a gyerekek esetében?

A gyerekek haláltudatáról egy nagyon aranyos történet jut eszembe, amit Freud írt le az egyik könyvében. Egy kislány mondja, hogy ‘azt értem, hogy apukám meghalt, csak azt nem, hogy mostanában miért nem jön haza vacsorára’. Ezek szerint nekik még nagyon praktikus a felfogásuk, ilyen absztrakt dolgokat, hogy ‘nincs többé’, önmagukban nehezen tudnak feldolgozni.

Elrejtjük mindenki elől, de miért?

Nem szeretjük, ha a halál mint téma előkerül, morbidnak tartjuk, félünk, mintha fertőző betegség lenne, amit elkapunk, pedig az elmúlás ugyanaz, csak mi változtunk. Hiányozhatnak a régi szertartások, hagyományok, amik pont arra lettek kitalálva, hogy egy egységes, mindenki által alkalmazható formát adjanak a búcsúzásnak. A holttesteket a kórházakban gyorsan letakarják és elviszik, nagyon ritka, hogy jelen vagyunk az elmúlás pillanatában valaki mellett. Pedig ez a legtöbb betegnek akkor is fontos, ha kórházban van, és látszólag csak félig öntudatlanul fekszik – szeretné, ha figyelnének rá, ha meghallgatnák, megértenék. A beszélgetés, a szerető családtag jelenléte hatalmas erőt ad, és lehetőséget utolsó, fontos beszélgetésekre. Ha nem szeretnénk, nem kell ettől távol tartanunk a gyerekünket sem, az ő nyelvén beszélhetünk az elmúlásról, átadhatjuk, mi miben hiszünk, és felszínre hozhatjuk a benne kavargó érzéseket, amik kimondatlanul hagyva szorongást keltenek benne.

Az őszinteség fontos

A haldoklónak és a szeretteinek is az a legjobb, ha nem durván, nem tiszteletlenül, de őszinték vagyunk, hacsak ő nem kér mást. A tagadás teljesen értelmetlen, és sokszor sértő is. A legtöbben, akik útjuk végére értek, pontosan tudják, hogy meg fognak halni, és lehet, hogy szívesen beszélnének is erről, csak féltik rokonaik érzékeny lelkivilágát.

A halál mint téma és mint fizikai jelenség igenis létezik, foglalkoztatja az elménket, a lelkünket, és attól, hogy megpróbáljuk a szőnyeg alá söpörni, és eldugjuk még magunk elől is, még létezni és hatni fog. Halandók vagyunk, akármennyire is szörnyű ezzel szembenézni.

Szerző:Udvari Fanni