Menü

Beszélnünk kell arról is, ami fáj

Azt gondolom, az élet nem csak arról szól, hogy minden napfény és szivárvány, nem hiszem, hogy mindig csak a szépről, jóról lehet írni, folyton az élet napos oldaláról. Az életünk nagyon kiszámíthatatlan és bizony sosem tudni mi történik holnap, mit élünk meg, milyen érzelmekkel találkozunk, sajnos vannak természetes velejárói az életünknek, a gyász éppilyen. És nem baj, ha beszélünk róla.

Szeretünk abban a hitben élni, hogy bizonyos dolgok velünk nem történhetnek meg. De ez sajnos nem így van. Veszteségek mindenkinek kijutnak. Legyen az egy hozzánk közel álló személy, vagy szeretett háziállatunk halála, egy szerelmi kapcsolat vége, egy súlyos gyógyíthatatlan betegség. Szembe kell nézni életünk során ilyen dolgokkal is. A háziállatok gyakran családtagokká válnak, részei a mindennapoknak, gyerek szerepét töltik be. Elvesztésük nagy űrt hagy maga után.

Gyakran a tagadás, vagy a sokk képezi a gyászfeldolgozás első lépcsőfokát. Nem hisszük el, nem értjük, nem fogjuk fel. A szakemberek ezt stressz reakciónak hívják.

Gyászmunkáról azonban nem csak haláleset kapcsán beszélünk. Az életünkben bekövetkezett változások (pl. válás, költözés, külföldi munka, fontos baráti kapcsolatok megszakadása, váratlan munkanélküliség, betegség) szintén súlyos veszteséget jelentenek.

Egy váratlan szomorú esemény bekövetkeztekor borzasztó nehéz a megváltozott élethelyzethez alkalmazkodni, megtalálni belső békénket és helyünket a világban. Ez természetes, hiszen ha elveszítjük egy családtagunkat, teljesen érthető, sőt az a normális, ha így érzünk. Minden gyászmunka és minden gyászoló egyedi és mindenkinél más, azonban szomorúságunk feldolgozásában segít néhány dolog.

Beszéljünk róla! Ha az segít, és az esik jól, beszéljünk róla, akár barátokkal, akár szakemberrel. A gyászolónak szüksége van támogatásra.

Az űrt azonban jó darabig nem tudja betölteni senki és semmi. Nehéz ezzel mit kezdeni. Segít, ha elfoglaljuk magunkat, lekötjük a gondolatainkat, visszamegyünk dolgozni, tanulni kezdünk valami újat, társaságba járunk, olvasunk.

Azt olvastam és talán tényleg lehet benne igazság: hihetetlen, de gyakran a gyásszal járó fájdalom nyit utat valami egészen újnak.

Ha valaki gyászol, semmiképp ne mondjuk neki, hogy „most erősnek kell lenned!”, vagy „ne sírj, ne szomorkodj!”, „lépj túl rajta, az élet megy tovább!” „neked nem szabad összeomlanod, hiszen itt vannak a gyerekeid”, „lehetsz még terhes”, „lesz másik kutyád”. Ha valakit vigasztalni szeretnél, nem kell feltétlenül közhelyekkel dobálóznod, s nem is jó. A hallgatás is elég sokszor, a csend, ha csak ott vagy mellette.

Sokszor mondom, hogy nincsenek véletlenek. Minden okkal történik, s mindennek van célja, értelme, ezt el kell tudni fogadni és idővel megérteni a dolgok miértjét. Veszteségeinkkel, megváltozott helyzetünkkel meg kell küzdenünk, és ezt az utat nem járhatja más helyettünk.

Imposztor-szindróma, hallottál már róla?

Vizsgáztál már és volt úgy, hogy nem volt felhőtlen az örömöd, mert úgy érezted, hogy nem biztos, hogy megérdemled? Lehet, hogy találkoztál az imposztor-szindróma jelenségével.

Az ünnepek utáni mélabú: hogyan éljük túl a visszatérést a valóságba?

Az ünnepek mindig különleges időszakot jelentenek: az otthon melege, a közösen elfogyasztott finomságok, a nevetés és a pihenés pillanatai feltöltik az embert. Még ha nem is hisszük, az ilyen napok alatt az agyunk is „átáll egy másik frekvenciára”: lassabban jár a ritmus, és a fókusz a kapcsolatokon, a kis örömökön, a jelen pillanaton van. Aztán egyszer csak vége. teljesen természetes.

A sportszerűség fontossága

A minap olvastam, hogy az 1980-as Boston Maratonon Rosie Ruiz elsőként ért célba, kiváló időeredménnyel. Hamar kiderült azonban, hogy nem futotta végig a távot: tanúk, fotók és ellentmondások buktatták le. Nyolc napig maradhatott hivatalosan bajnok, majd megfosztották a címétől.

Miért hallgatunk az érzelmeinkről?

Legtöbbször félelmek, tanult minták és a sebezhetőségtől való rettegés áll az emberek közötti távolságtartás mögött. Sokan inkább a megalkuvást választják a problémákkal való szembenézés helyett. Nem azért, mert nincs bennük bátorság, hanem mert nem sajátították el a különböző szituációk megoldásához szükséges készségeket.

Társfüggőség – amikor a kapcsolat fontosabbá válik önmagunknál

A társfüggőség egy gyakran félreértett, mégis széles körben jelen lévő lelki állapot, amelyben az egyén túlzott mértékben egy másik ember szükségleteihez, elvárásaihoz és érzelmeihez igazítja a saját életét.