Menü

A kitartás pszichológiája

A kitartás egy jelentős emberi tulajdonság, amire szükségünk van. Elvezethet minket a sikerhez az élet bármely területén, a karrier eredményeihez, és végigvihet az önmagunkhoz vezető kanyargós úton.

Ha most pszichológiai körvonalakra vágytok, el kell, hogy keserítselek titeket, ugyanis saját élménybeszámoló következik. Na meg az, amit ebből, saját utamon, saját magamról kihámoztam.

Az Alföldön nőttem fel, ebből kifolyólag mindig vágytam a hegyekbe, csodáltam őket, úgy éreztem, sosem tudnám őket megunni: a látványukat és az élményt, amit nyújtanak. Most is így érzem.

Eljött az időszak, amikor hegyvidékre költöztem, és a barátommal eldöntöttük, hogy a közös szabadnapjainkon mindig felbotorkálunk egy-egy környékbeli hegyre. Korábban sosem sportoltam rendszeresen, mindig is furdalt érte a lelkiismeret. Nem tudtam ráfüggni egyik mozgásformára sem, s a kezdeti motiváció gyorsan szertefoszlott. Természetesen ebben én is hibás voltam, hiszen hagytam, hogy legyőzzön a kényelem – vagy a lustaság. A kitartás szó akkor még nem képezte szerves részét mindennap használt szókészletemnek.

Hetek óta nézegettünk a teraszról egy hegyi házikót, így egyértelmű volt, merre fogunk indulni az első adandó alkalommal. De a túraútvonalak átláthatatlanok, főleg nekünk, kezdőknek, így teljesen máshol, egy körülbelül 500 méterrel magasabb csúcson kötöttünk ki.

A túra elején az erőltetett hegymenetet elég jól bírtam, meg is voltam lepődve ezen, hiszen a legutóbbi alkalommal már az első 200 méter elég volt ahhoz, hogy úgy érezzem: kiszakad a tüdőm a helyéről. Most is eljött ez a pont. Néha 2 percenként meg kellett állnom, pedig a terep nem volt nehéz. A kezdeti „izmosodik a fenekem, a combom” gondolatokat egyre gyakrabban váltották fel a „soha nem fog menni... mekkora élmény lehet velem túrázni” foszlányok. Ezek gyakran hangosan is kiszaladtak a számon.

A barátom folyamatosan biztatott. Sokat segített ezzel, de amíg magamtól is nem jutottam ugyanarra a nézőpontra, addig úgy éreztem, csak szítja a tüzet.

Aztán egyszer csak… észrevétlenül… megtörtént. Egyre gyakrabban tudtam a negatív gondolatokat pozitívra cserélni útközben, egyre kevesebb időre álltam meg, már nem gondoltam, hogy sosem leszek rá képes. Tudtam a testemre fókuszálni, az izmaimra, a technikámra. A közben születő csend nem a kínos, szenvedős csend volt, hanem a természet csendje, az a fajta, amikor egybeolvadsz a környezettel, a részévé válsz, miközben magaddal vagy ott, belül.

Utólag visszagondolva nem tudom meghatározni a pillanatot, amikor a dolog átfordul, és mintha kicseréltek volna, változol, és tudat alatt másként állsz hozzá a kitűzött, élvezetes feladathoz.

De amikor felérsz a csúcsra, realizálod, hogy valójában mekkora előrelépést tettél csupán azzal, hogy közben magaddal is töltöttél egy kis időt. Biztattad magad, hogy igenis, menni fog, meg tudod csinálni, és idővel egyre élvezetesebb és könnyebb lesz.

A látvány pedig, ami fentről eléd tárul, tovább görgeti életedben a kitartás szót, megmagyaráz mindent, ami az oda vezető úton történt, minden gondolatot és érzést, valamint segít abban, hogy a szó mögötti jelentés és tartalom még inkább beépüljön az értékrendedbe.

Amikor túl sok a feszültség – a kamaszkori indulatkezelésről

Van egy pillanat, amit sokan ismerünk a kamaszkorból: amikor minden egyszerre sok. Egy apró megjegyzés, egy félreértett tekintet vagy egy rosszul sikerült nap elég ahhoz, hogy hirtelen túlcsorduljanak az érzelmek. Ilyenkor nem csak idegesek vagyunk – mintha egy belső vihar törne ránk, amit nehéz irányítani.

Mindenkinek van szerencseszáma - a Tiéd melyik?

Van, aki a hármasra esküszik, más a hetest tartja különlegesnek, és akadnak olyanok is, akik egy születési dátumhoz vagy egy fontos életeseményhez kötik a „szerencseszámukat”. De vajon valóban mindenkinek van ilyen száma, vagy csupán az emberi elme játéka az egész?

Hogyan lesz egy gyereknek egészséges az önbizalma?

Anyukaként nap mint nap szembesülök azzal, mennyire törékeny, mégis formálható dolog a gyerekek önbizalma. Nem születnek kész önértékeléssel – mi, szülők és a környezetük alakítjuk azt apró, sokszor észrevétlen pillanatokon keresztül.

Mi az a hatodik érzék? Létezik egyáltalán a megérzés?

Ki ne érezte volna már azt, vagy használta a kifejezést, hogy „van egy megérzésem”. Mi is az a hatodik érzék?

Április 2. Az autizmus világnapja

Április 2-a világszerte az autizmus világnapja, amelynek célja, hogy felhívja a figyelmet az autizmus spektrumzavarral élő emberek helyzetére, elfogadására és támogatására. Ez a nap nemcsak az érintettekről szól, hanem a családtagokról, pedagógusokról és szakemberekről is, akik nap mint nap azon dolgoznak, hogy az autista emberek teljesebb életet élhessenek.