Nyugodtan beszélhetünk magunkban!
- Dátum: 2017.07.03., 15:57
- beszéd, egészség, gondolat, kommunikáció, magában beszél, motiváció, segítség, tévhit, tudomány
Szokták mondani, hogy aki magában vagy magához beszél, nem normális. A minap olvastam is egy vicces kis idézetet erre vonatkozóan:
„És akkor mi van, ha beszélgetek önmagammal? Elvégre együtt nőttünk fel.”
Milyen igaz! Csak olyan, mintha néha elfelejtenénk. Hiszen ki az egyetlen, aki mindig velünk van, akire bármikor számíthatunk? Persze, hogy saját magunk! Ezért adott helyzetekben magunkkal kell megbeszélnünk és lerendeznünk mindent.
Egyes tudományágak szerint ha valaki magában beszél, az a pszichológiai egészség jele. A 2 és 7 év közötti gyermekeknél gyakori jelenség, felnőtteknél sokszor csak „belső monológ” formájában jelenik meg ez, amit a gyermekek még hangosan kimondanak.
Hiába a civilizált, modern világban folytatott zajos élet, az emberek többsége gyakran érzi magát magányosnak. Ezekben az esetekben egy élő emberre vágyunk, akivel megoszthatjuk, ami a lelkünket nyomja, aki fogadja a bókjainkat, vagy aki megdicsér. Ki van ott mindig? Természetesen mi magunk! Ha magunkban beszélünk, az segít letisztázni a gondolatainkat, megkönnyíti a döntéseinket, megerősíti az elhatározásainkat. Kutatási eredmények szerint azok az emberek, akik teszt közben megvitatják magukkal a válaszokat, jobban teljesítenek.
Beszédmód, beszédstílus
Azt fontos hangsúlyozni, hogy nem mindegy, hogyan szólunk magunkhoz. Érdemes tisztességesen beszélni önmagunkkal is. Egyes források szerint ennek különféle módjai is lehetnek:
- Bókoló: Itt elmondhatjuk, hogy: Büszke vagyok magamra!
- Motivációs: Itt az ideje, hogy felhívjam XY-t!
- Külső párbeszéd: Döntéshelyzetben hasznos lehet, például ha valamivel kapcsolatban ambivalens érzelmeink vannak. Ha kimondjuk hangosan, az segíthet a döntés meghozatalában.
- Célt meghatározó: Célkitűzés és tervezés szükséges a megvalósításhoz. Ezzel a saját figyelmünket hívjuk fel a céljainkra.
Mégis mi az oka annak, hogy valakit őrültnek/nem normálisnak titulálunk, ha magában beszél?
A tévhit azért alakult ki, mert a magunkban beszélést mint tünetet nagyon sok kórkép tüneteivel kapcsolhatjuk össze. A Korsakoff-szindróma például a demencia egy formája, ami a betegnél magában beszélést, izzadást, ok nélküli sírást vagy nevetést eredményez. Magát a betegséget az alkohol okozza.
Ezért inkább először figyeljünk társainkra, és csak utána ítélkezzünk! Saját magunk esetében inkább az a fontos, mit és hogyan mondunk magunknak.
Az érzelmi zsenik köztünk járnak – avagy miért nem elég az IQ a boldogsághoz
Képzeljék el, hogy van valaki, aki nem biztos, hogy ő a legokosabb a szobában, mégis mindenki szereti, vele könnyű beszélgetni, és valahogy mindig tudja, mit kell mondani. Ő az a típus, akinek nem esik nehezére kezelni a stresszt, empatikus, és nem omlik össze egy kritika hallatán sem.
Miért hálás az agyad, ha nyelveket tanulsz?
Sokan azt hiszik, hogy új nyelvet tanulni csak gyerekkorban érdemes, pedig az agyunk felnőttként is elképesztően rugalmas. A nyelvtanulás nemcsak új szavakat és kifejezéseket ad, hanem valódi agytornát is jelent – javítja a memóriát, fejleszti a koncentrációt, sőt, még boldogabbá is tehet.
Lelki egészség: ne csak testben, lélekben is fitten!
Október 10-e nem csak egy nap a naptárban, hanem a Lelki Egészség Világnapja, amikor kicsit megállhatunk, és átértékelhetjük, mennyire figyelünk a saját mentális jólétünkre.
Hogyan győzhetjük le a nyilvános beszédtől való félelmet?
A legtöbben nem vagyunk született szónokok. A prezentálás gondolata gyakran már önmagában is szorongást vált ki – remegő hang, kiszáradt torok és zakatoló szív jellemző ilyenkor. A magabiztos megszólalás nem veleszületett adottság, de gyakorlással és önismerettel fejleszthető képesség.
„Képek nélkül a gondolatainkban” – Mi az afantázia?
Amikor becsukjuk a szemünket, a legtöbben képesek vagyunk előhívni egy tájat, valakinek az arcát vagy akár a reggeli ételünket. Vannak azonban emberek, akik számára mindez teljesen elérhetetlen. Ők azok, akik afantáziával élnek. A jelenség a képzelet szinte teljes hiányát jelenti – ugyanakkor ez nem betegség, hanem az agy működésének egy természetes változata.