Menü

A szakítást követő legnehezebb időszak - a várakozás

Amikor egy párkapcsolat véget ér, hirtelen az ismeretlennel találkozunk. A hiány, amit a veszteség okoz, arra vesz rá minket, hogy különböző okokat próbálunk találni, miért is lett vége a kapcsolatnak. Ilyenkor igyekszünk megismerni az ismeretlent. Úgy érezzük, kényelmetlen helyzetbe kerültünk. Olyan helyzetbe, ami elviselhetetlen, torz, üres, ijesztő, kétségbeejtő, amelyből mintha nem lenne kiút. Mintha nem lenne választásunk, merre haladjunk tovább. De próbáljunk értelmet adni annak, ami történik!

A hiányt olyan óriásinak érezzük, hogy nincs elég válasz a világon, amivel az űrt kitölthetnénk. Amikor a kimenetel nincs a kezünkben, válaszokra várni, valamint arra, hogy jobban érezzük magunkat, vagy hogy újra egyben legyünk - olyan, mintha élet-halál kérdése lenne. Megoldásra áhitozunk. Arra, hogy megértsük vagy meghatározzuk, mi is történik valójában, vagy mi történt, hiszen el akarjuk érni, hogy megkönnyebbülhessünk.

Ebben a várakozási időben a hiány érzésével karöltve az idő rendkívül lassan telik, és eközben ráadásul gondolatáradattal látjuk el magunkat, kérdéseket halmozunk fel arról, vajon hogyan fogunk ezen túljutni, mi fog történni velünk az elkövetkezendő időszakban.

Elkezdünk azon gondolkodni, vajon mi lenne, ha ismét együtt lennénk. Mert ha nem ez fog történni, akkor vajon mi garantálja, hogy a jövőben is érezhetjük még magunkat jól és szerethetünk? Nyilván nincs semmi és senki, aki meg tudná jósolni a jövőnket.

Fájdalmas tudni, hogy nem születik válasz hirtelen a feltett kérdéseinkre. A legnehezebb rész azonban a várakozás. Az a várakozás, ami szinte kibírhatatlan szorongással jár.

Tisztában kell lennünk azzal, hogy nincs semmi, ami csillapítani tudná a hihetetlen méreteket öltő diszkomfort érzetünket. Rá kell viszont jönnünk arra, hogy nem várhatjuk el, hogy a válaszok kívülről érkezzenek. Jobb tudni, hogy ez csak egy átmeneti időszak, és ez az érzés elkerülhetetlen, amikor egy veszteség feldolgozásán munkálkodunk. Igyekezzünk elfogadni, hogy a fájdalom és a szomorúság ebben az időszakban hozzánk tartozik. Ezek az érzések ilyenkor a veszteségre adott természetes válaszaink, és ez az egyetlen módja annak, hogy túljussunk a nehéz időszakon.

Realizáljuk, hogy nincs az a mennyiségű gondolathalmaz, ami ki tudná tölteni a bennünk lakozó űrt, viszont ez segít abban, hogy később ismét önmagunk legyünk. Ha számolunk a valósággal, hogy abban a pillanatban fájdalommal küzdünk, az a valami! Elfogadni a valóságot - hogy együtt kell élnünk az ismeretlennel, ez fog minket átsegíteni.

Pszichológusok és más szakemberek gyakran hallják a következő kérdéseket:
- Mennyi ideig kell várnom? Mennyi ideig tart majd, hogy túljussak ezen?
- Tart, ameddig tart. - hallják leggyakrabban a választ.

Egyszerre mindig csak egy lépést tehetünk. Az aggódást és az idegeskedést tudjuk csillapítani például azzal, ha belegondolunk, hogyan éreztük magunkat tegnap vagy akár öt perccel ezelőtt. Csak a saját érzéseinkhez tudjuk mérni a változást. Mi élünk a saját bőrünkben, megvannak a saját élményeink és tapasztalataink, az egyéni fájdalmaink és kapcsolatainkat is egyedi módon értjük meg és értelmezzük.

Forrás: https://www.psychologytoday.com

Óvodakezdés: sír, kapaszkodik, nem akar bemenni?

Az óvodakezdés nemcsak a gyermek, hanem az egész család számára nagy változás. Az addig megszokott, biztonságos otthoni környezet helyett új helyszín, ismeretlen felnőttek, új gyerekek és másfajta napirend várja a kicsit. Nem csoda, ha az első reggeleken könnyek között kapaszkodik a szülőbe, tiltakozik az öltözés ellen, vagy határozottan kijelenti: ő bizony nem akar óvodába menni.

A túlkompenzálás jelei

A túlkompenzálás olyan pszichológiai működésmód, amely során az ember egy számára kellemetlen bizonytalanságot, hiányérzetet vagy gyengeséget úgy próbál elfedni, hogy az ellenkező irányba túlzott viselkedést mutat. Sok esetben ez nem tudatos. Az érintett személy valóban úgy érezheti, hogy határozott, erős vagy magabiztos, miközben viselkedésének hátterében valójában félelem, kisebbrendűségi érzés vagy az elutasítástól való szorongás áll.

Mitől leszel azonnal szimpatikusabb másoknak?

Vajon mi alapján döntjük el néhány perc, sőt olykor néhány másodperc alatt, hogy valaki szimpatikus-e számunkra? Természetesen a külső megjelenés is szerepet játszhat az első benyomásban, de hosszú távon sokkal inkább azok az apró gesztusok, viselkedési formák és kommunikációs szokások számítanak.

Impulzusvásárlás: miért veszünk meg olyasmit is, amire valójában nincs szükségünk?

Bemész a boltba egyetlen dologért, aztán néhány perccel később már egy új bögrével, egy akciós édességgel és egy olyan ruhadarabbal állsz a pénztárnál, amelyről indulás előtt még azt sem tudtad, hogy létezik? Ha ismerős a helyzet, valószínűleg te is megtapasztaltad már az impulzusvásárlás erejét.

Mindig ugyanabból a bögréből iszod a kávédat?

Van egy kedvenc bögréd, amelyhez szinte minden reggel automatikusan nyúlsz? Lehet, hogy már kopott egy kicsit a mintája, talán nem is ez a legszebb darab a konyhaszekrényben, mégis valahogy „ebből esik a legjobban” a kávé. Másoknak több tucat bögréjük van, mégis újra és újra ugyanaz kerül elő. Vajon egyszerű megszokásról van szó, vagy a választásunk valóban árulhat el valamit a személyiségünkről?