Változtasd meg önmagad, és a világ is megváltozik!
Hacsak nem reformáljuk meg önmagunkat, lehetetlen, hogy rajtunk kívülállókon változást idézzünk elő. Amikor a saját személyiségünket felemeljük, felemeljük az egész világot.
A Vedanta a tudás tetőpontja. Ez egy ősi indiai filozófia, amely az élet alapvető kérdéseire igyekszik választ adni. Amikor a Vedanta-t terjeszteni kezdték, Swami Parthasarathy az anglikán püspök sírkövén szereplő szavakat idézte:
„Amikor fiatal és szabad voltam, a képzeletem nem ismert határokat, arról álmodtam, hogy meg fogom változtatni a világot. Ahogy idősebb és bölcsebb lettem, felfedeztem, hogy a világ nem fog megváltozni, így leadtam az elvárásaimból, és elhatároztam, hogy csak az országomat fogom megváltoztatni.
De az is állhatatosnak tűnt.
Ahogy életem alkonyába kerültem, utolsó elkeseredett kísérletként próbát tettem arra, hogy megváltoztassam a családomat, azokat, akik a legközelebb álltak hozzám, de ajjajj, egyikük sem változott.
És most, ahogy a halálos ágyamon fekszem, hirtelen rájöttem: Ha először magamat változtattam volna meg, utána megváltoztathattam volna a családomat is.
Az ebből gyűjtött inspirációból és ösztönzésből képes lehettem volna jobbá tenni az országomat, és ki tudja, talán megváltoztathattam volna az egész világot.”
Ez egy másik idézetet is magával vonz, ami Swami Rama Tirtha-tól származik:
„Az élet a magokból nő, belülről és nem kívülről. Itt van egy élő mag, egy kicsi embrió, az élet van ott, ki fog nőni belőle, lehet, hogy beletelik egy kis időbe, de valódi élet lesz és nem ámítás.”
Ezzel a tanító arra akar emlékeztetni minket, hogy a spirituális út önmagunkból indul. Hacsak nem reformáljuk meg önmagunkat, lehetetlen, hogy rajtunk kívülállókon változást idézzünk elő. Amikor a saját személyiségünket felemeljük, felemeljük az egész világot.
Rama Tirtha ezt írja:
„… a világ egy nagy, merev test és ez egy olyan test, mint az asztal egy sarka vagy pontja. Ha ezt az egy pontot megragadjuk, ha felemeljük, ha feltartjuk, ha egyesítjük, az egész világ meg lesz tisztítva, az egész világ meg lesz mozdítva, mert az egész világ egy merev, szilárd test, mint az asztal.”
Fontos, hogy küzdjünk azért, hogy a világ egy jobb hely legyen, de a megértés, hogy a világot fejlesztjük, elsősorban saját magunk értékét növeli.
Minél jobban függünk a külső cégektől, ügynökségektől és szervezetektől, amelyek megváltoztatják a világot, annál kevésbé leszünk elégedettek. Keresőként kötelességünk, hogy higgyünk az önvalónkban, a bennünk rejlő erőben. Amikor függetlenek vagyunk, de a változás már bennünk van, igazi szabadságot nyerünk, amelyet nem befolyásolnak külső körülmények. Először meg kell tanulnunk meggyógyítani saját magunkat.
Az a pillanat, amikor a figyelmünket kifelé fordítjuk, hogy megreformáljuk az elgyengült világot, az a pillanat, amikor saját magunkat elkülönítjük a világtól. Viszont ezzel meg is erősítjük egocentrikus valónkat, hogy nagy reformerek vagyunk, akik segítenek a szegény világon. Amikor a saját kimerült állapotunkat gyógyítjuk, lelkileg gazdagodunk belül, akkor automatikusan segítünk és felemelünk másokat is.
A Vedanta azt kérdezi tőlünk: „Miért kellene a világnak olyan szegénynek lennie, hogy a segítségünket kérje?
Induljunk belülről, találjuk meg a bőséget belül, és a világ természetes úton fogja azt felsokszorozni. Abban a pillanatban, amikor tele vagyunk energiával, élettel és az erő csak úgy árad belőlünk. Hitet adhatunk a világnak.
Az ego az, ami azt állítja: „Segítenem kell.” A Vedanta arra tanít, hogy legyünk olyanok, mint a nap. A nap adja az éltető erőt és az összes energiát a világnak egoizmus nélkül, önzetlenül. A nap jelenti a fényt, az energiát, a cselekvést, a pezsgést mindenki felé, csupán azzal, hogy létezik. Nem teszi közhírré, hogy létezik, nem posztolja a Facebookra. Életet ad a földnek anélkül, hogy bármit várna cserébe. A nap saját maga éli az életét, és így ad fényt mindenkinek.
Ahogy Rama Tirtha mondja:
„Csak azzal törődjünk, hogy mézet termeljünk a szívünkben, a tudás összes rózsáját megtermeljük önmagunkban, és akkor minden jönni fog, semmire sem lesz szükségünk, nem akarunk majd semmit.”
Forrás: vedantala.org
Érzelmi elhanyagolás – amikor a kapcsolatban nem a veszekedés fáj a legjobban
Sokan úgy gondolják, hogy egy kapcsolat akkor rossz, ha sok a vita vagy a konfliktus. Pedig az egyik legfájdalmasabb probléma gyakran nem a hangos veszekedés, hanem az érzelmi elhanyagolás. Ez alatt azt értjük, amikor az egyik fél hosszabb időn keresztül nem kap elegendő figyelmet, törődést, megértést vagy érzelmi támogatást. A kapcsolat kívülről működőnek tűnhet, mégis mindkét fél egyre magányosabbnak érezheti magát.
Mit csinál egy párkapcsolati coach?
A párkapcsolati coach olyan szakember, aki segít az egyéneknek és a pároknak kapcsolatuk fejlesztésében, a kommunikáció javításában és a konfliktusok hatékony kezelésében. A coaching egy célorientált folyamat, amelynek középpontjában nem a múlt részletes elemzése, hanem a jelenlegi helyzet megértése és a jövőre irányuló megoldások kidolgozása áll.
Hiperaktivitás és képernyőidő – kölcsönösen hatnak egymásra?
A digitális eszközök térnyerésével egyre gyakrabban merül fel a kérdés, hogy a mobiltelefonok és a tabletek milyen hatással vannak a gyerekek viselkedésére. Sokan úgy vélik, hogy az elektronikus készülékek túlzott használata áll a figyelemzavar hátterében, a jelenség azonban ennél jóval összetettebb.
„Ügyes vagy!” – Tényleg jót tesz a sok dicséret?
Szülőként mindannyian szeretnénk a legjobbat adni a gyermekeinknek. Én három gyerek édesanyjaként is nap mint nap átélem azt a helyzetet, amikor ösztönösen azt mondom: „Nagyon ügyes vagy!”, „Te vagy a legjobb!”, vagy „Büszke vagyok rád!”. Sokáig azt gondoltam, hogy minél többször dicsérem őket, annál magabiztosabb, kiegyensúlyozottabb felnőttek lesznek. Az utóbbi évek pszichológiai kutatásai azonban arra hívják fel a figyelmet, hogy a dicséret önmagában nem csodaszer – sőt, ha nem jól használjuk, akár vissza is üthet.
Miért gondoljuk túl az életünket? Így állítható meg a végtelen agyalás
Egy félreérthető üzenet, egy fontos állásinterjú vagy egy összetett szituáció is elég ahhoz, hogy akár napokon át ugyanazokon a kérdéseken rágódjunk. Az állandó túlgondolás azonban ritkán visz közelebb a megfelelő lépéshez. Miért vagyunk hajlamosak erre, és mit tehetünk azért, hogy ne ragadjunk bele a folyamatos agyalásba?