Az elhagyatottság csapdája

Azért szeretem az idegtudományt, mert sok, látszólag érthetetlen jelenségre racionális magyarázatot tud nyújtani. Például arra, hogy ha egyszer – különös tekintettel életünk egy igen érzékeny, kiszolgáltatott időszakára, mondjuk gyerekkorra – elhagytak minket, miért ismétlődik az elhagyatottság traumája újra és újra, ha fene fenét eszik is.

Hogyan jön létre egy olyan paradox védekezés az elhagyatottság pusztító érzése ellen, hogy épp az teremti újra az elutasítást és magunkra maradottságot, amivel azt megakadályozni szeretnénk.

Az első számú alapvetés, hogy autonóm idegrendszerünk folyamatosan a biztonság-érzet fenntartása érdekében munkálkodik.

A másik megkerülhetetlen tényező, hogy teljesen normális, hogy az ember nem akar elhagyva lenni. Az ember, mint élőlény, teljesen rá van utalva másokra az életben maradáshoz, elég arra gondolnunk, mennyi ideig maradna életben egy embergyerek ellátás nélkül. A háború után árván maradt gyerekek sorsának követéséből kiderült, hogy ez nem csak fizikai, de érzelmi gondoskodást is jelent, hiszen csak fizikai szükségleteikben kielégített csecsemők közül sokan egy éves korukra meghaltak.

Ha a fentieket összekapcsoljuk, akkor látható, hogy testi-lelki biztonságunk egyik legfontosabb alappillére a másokkal való kapcsolat.

Az a személy, aki egyedül marad, automatikusan veszélyt érzékel, mivel azonban nem tudja kommunikálni félelmét, mert nincs kinek, megnyugodni is képtelen. Tartós önszabályozási zavarokat okozhat egy jelentős magára maradottsági élmény – és minél sebezhetőbb az idegrendszer az egyedül maradás idején, ez annál súlyosabb lesz.

Az idegrendszer ezen túlérzékenysége minden olyan ingerre, amely a másokkal való kapcsolódásról szól olyankor is megnyilvánul, amikor lehetőség lenne a kapcsolatra. többféleképpen reagálhat az elhagyásra kondicionált agyú személy: vagy túlságosan rácuppan a másikra, vagy (az elhagyást megelőzendő), tartani fogja a távolságot. Mindkét esetben azt érzékeli a „túloldal”, azaz a másik személy idegrendszere, hogy „baj van”, hiszen egy empatikus személy automatikusan (még ha nem is tudatosan) detektálja a vele interakcióban lévő személy autonóm idegrendszerének vészjelzéseit.

Ezért elengedhetetlen a tudatosság a traumatizált személyek életében. Meg kell tanulni megkülönböztetni a jelen körülményeket a betörő traumás tartalomtól, felismerni a saját stresszállapotot, és hogy ebből milyen jelzések mennek át a másik felé. Sokak ismétlődő élménye, hogy mire észbe kap, „túl sok” lesz a másiknak. Pedig csak a szimpatikus idegrendszere kapcsol egy aktívan küzdő üzemmódba, amivel valójában elüldözi magától a másikat.

Vagy akik a paraszimpatikus túlsúlyra szoktak rá gyerekkori körülményeik hatására, azok lefagynak, megdermednek és a másik számára láthatatlanná, elérhetetlenné, látszólag érdektelenné válnak. Az optimális stresszválasz a polivagális elméletben szerint a ventrális vagus ideg szabályozása, amikor egy nyugodt, higgadt állapotban úgy tudok kapcsolódni önmagamhoz és a másikhoz, hogy az se nem túl sok, se nem túl kevés.

Önismeret és a másokhoz (ha más nem, terapeutához) való szeretetteljes, elfogadó kapcsolódási élmények kellenek ahhoz, hogy újratanulja az agy, milyen a saját középpontunkban maradni, miközben a másikra is figyelni tudunk. A kölcsönösség-élményt biztonságos keretek között kell begyakorolni „sok kicsi sokra megy” alapon ahhoz, hogy az eredeti trauma mintázata meg tudjon változni.