Nem beszélünk egy nyelvet – mégis befogadunk!

Nemcsak a magyar magyarnak farkasa - mondás igaz? Hogyan lehet beilleszkedni egy új közösségbe? Mennyire tudnak elfogadóak lenni az emberek? Saját tapasztalat és hallott történetek következnek.

Ha az ember arra kényszerül, hogy külföldön dolgozzon, nem könnyű megtalálnia a helyét egy teljesen új világban: más nyelv, más környezet, más munkatípus, eltérő megélhetési körülmények és még sorolhatnánk. Sokszor hallani azonban, hogy a régóta kint élő magyarok arra figyelmeztetik újonnan kiutazó társaikat, hogy vigyázzanak a magyarokkal. Miért? Kérdezem én, miért van az, hogy intelligens, felnőtt emberek, akik arra a következtetésre jutottak, hogy külföldön próbálnak szerencsét, miért tesznek keresztbe sorstársaiknak? Miért féltékenykednek? Hiszen aki kijut, ott mindenkinek körülbelül ugyanannyira jó. A különbség csak annyi, hogy Te magad mennyit hozol ki a helyzetből.

Nekünk szerencsénk van. Ahol dolgozunk, rajtunk kívül két magyar van, anya és fia. (Persze nem ez a szerencse, hanem az, amilyen emberek ők maguk!) Mindketten segítőkészek, pozitívak, így ilyen probléma nálunk fel sem merül. Viszont itt jön a képbe a következő furcsaság.

Gyakran hallom, hogy az osztrákok nem befogadóak, a németek viszont annál inkább. Miért? Ki találja ki ezeket? Mennyi tapasztalata van az illetőnek, hogy ki mer ilyeneket jelenteni? Hány osztrák és hány német vagy angol városban, faluban, közösség részeként élt már?

Nem olyan régen az egyik kiutazásunk alkalmával egy 30-as éveiben járó hölgy mesélte, hogy ő egy éve él Németországban. Egy kaszinóban dolgozik, ahol nagyon jól érzi magát. Habár a némettudása nem tökéletes, mondhatni csak a munkájához szükséges alapokat tudja, de nagyon jól érzi magát, és nem is szerepel a tervei között, hogy valaha visszaköltözik Magyarországra. Bizonygatta, hogy mennyire pozitív hozzáállást mutat az élet felé, majd a következő mondatában figyelmeztetett, hogy a német mennyire egy elutasító nép, és amúgy is, hogy lehet valaki normális, aki egy ilyen nyelvet beszél?

Teljesen ledöbbenve ültünk az autóban, és csak azt éreztem, hogy a maradék 600 km nagyon hosszú lesz… Nem értettem, hogy egy évnyi tapasztalat és a nyelvtudás hiányosságaival együtt hogyan állapíthat meg valaki ilyet egy teljes népről?!

Egy másik közeli ismerősöm szintén folyamatosan úgy nyilatkozik, hogy a munkatársai „úgy néznek rá, mint a véres rongyra”. Közben nem is beszélnek egy nyelvet, így sem a munkában, sem egyébként nem érthetik meg egymást.

Természetes, hogy ilyenkor furcsa gondolatok születnek meg a fejünkben a másikról. De ettől függetlenül nem kell mindenkit megbélyegezni, aki más nyelvet beszél anyanyelveként.

Mondjam, hogy szerencsémre (?!) vagy a hozzáállásomnak köszönhetően, olyan helyen dolgozom, hogy igaz, hogy elég kezdő vagyok a nyelv gyakorlásában, sokszor nem tudom kellőképpen kifejezni magam, mégis mindenki pozitívan áll hozzám és a barátomhoz is. Nemcsak a külföldi munkatársaink, a helyi lakók is!

Tisztelnek minket azért, mert dolgozunk, azért mert látják, hogy tanulunk, igyekszünk, és így ők is hasonlóképpen állnak hozzánk. Kíváncsiak, érdeklődnek, segítőkészek, függetlenül attól, hogy ki honnan jött, vagy mi az anyanyelve.

„Amilyen az adjonisten, olyan a fogadjisten?!”

A tanulság, hogy ha új helyre, helyzetbe kerülünk, igyekezzünk mindent megtenni annak érdekében, hogy be tudjunk illeszkedni, közben szőjük bele saját személyiségünket, és igenis, ha tanulni kell, akkor tanuljunk! Hiszen ez visz előre mindannyiunkat. Az előítéletes gondolatainkat pedig próbáljuk meg háttérbe szorítani, mert – mint mindig, de ebben a helyzetben még kifejezettebben – csak hátráltatni fognak minket a haladásban.

Persze, vannak olyan helyzetek, amikor az ember csalódik a saját népében – de ez bárhol előfordulhat, nemcsak külföldön. És nyilván olyan is van, hogy a hely, ahová kerülünk, nem a legrugalmasabb emberekkel van tele, így nem fogunk tudni beilleszkedni. A hangsúly azon van, hogy a kezdeti hozzáállásunk más legyen!