Menü

Motiváló belső erő, vagy a saját béklyónk? – avagy az örök önkritika témája

Az önkritika valamiféle érettséget sejtet. Azt feltételezi, hogy képesek vagyunk reálisan értékelni önmagunkat, hibáinkat fel- és elismerni, jó tulajdonságaink mellett a javítandó jellemvonásokat is észrevenni és változtatni azokon. Az önkritika mondható annak amikor már kívülről látjuk önmagunk hibáit, és azt, hogy miben kell fejlődnünk, vagy éppen változtatnunk. Viszont adódik a kérdés, hogy bizonyos emberek önkritikája egész életükben ólom súlyként hat rájuk, míg más embereknek alig van. Min múlik, hogy az önkritika egy fejlődésre ösztönző, vagy önsorsrontó erőként van jelen az életünkben?

Az biztos, hogy senki sem születik úgy, hogy önkritikus magával szemben. Mindez a neveltetésünk során, a környezetünk hatására alakul ki és válik a részünkké. Gyerekként amikor a szabályok betartására, a jobb teljesítmény igényére, a tiszteletre próbálnak nevelni bennünket, óhatatlanul megjelenik egy kritikus él a ránk vonatkozó visszajelzésekben, pozitív és negatív irányban egyaránt. Az arány valahol középen van, mint az életben mindig, vagyis amikor nem vagyunk túl dicsérve, ugyanakkor nem vagyunk felmentve sem minden felelősség alól.

A gyermekkor szerepe

Az önmagukat túl kritikusan szemlélők működésének hátterében gyakran az áll, hogy gyerekként sokat hibáztatták, okolták őket, s egy idő után belsővé tették azt a gondolkodást, hogy ők tehetnek mindenről, hogy aztán felnőttként is rendszeresen magukra vállalják a “rossz” szerepét, vagyis ők legyenek azok, akik mindig engednek a másiknak. Ha szüleink önmagunkkal szemben nagyon kritikusak, szigorúak voltak, akkor jó eséllyel mi is ezt a mintát követjük, és folyamatosan az elszenvedő pólusra kerülünk.

Mondhatni, hogy az áldozat szereppel a bennünk élő, sérült gyermeknek nem kell megélnie a mindennapokban a magányosságot, az alkalmatlanságot, a szégyenérzetet, melyet ezáltal ugyanúgy érzünk, de nem kerül a felszínre. Felnőttként ha valakit nem lehet megkérdőjelezni, ha valaki tévedhetetlen akar lenni akkor legtöbbször a gyerekkori fájdalmát, kritikáját próbálja ezzel elfojtani.

Mindenkinek vannak hibái…

Senki sem tökéletes, a kritikát pedig nem lehet megúszni, ezért is érdemes róla gondolkodni. Mindenkit megítélnek az életben valamilyen formában, ezt egyszerűen lehetetlen elkerülni. Inkább arra figyeljünk, hogy ha ránézünk kapcsolatainkra – legyen az családi, baráti, munkahelyi, ismerősi – mit jeleztek eddig vissza az önkritikánkkal kapcsolatban. Túl szerények vagyunk, vagy éppen néha elvetjük a sulykot? Folyamatos kérdés, hogy mi vagyunk azok, akik a passzív oldalra kerülnek, vagy éppen mi robbantunk ki egy-egy konfliktust. Ma már adódik a kérdés, hogy amit a közösségi oldalainkon csinálunk, az hogyan tükrözi a valódi személyiségünket is. Az önkritika legtöbbször valamilyen bántó helyzet után jön elő, ezáltal tudunk egy-egy helyzetet átgondolni, tisztázni önmagunkban, de van, hogy ez egy tartós jelenség az ember életében.

Miért nehéz változtatni?

A gyakoribb véglet mondhatni a túl sok önkritika. Ilyenkor azt érzékeljük, hogy az önkritikusság napi szinten egyfajta súlyként kísér, s mint egy belső erő, örökösen a hibákra, hiányosságokra emlékeztet, azt éreztetve, hogy soha nem felelhetünk meg. Sajnos az olyan emberek, akik ebbe a helyzetbe kényszerülnek, a környezetükben is (nem feltétlenül tudatosan) azokat a kapcsolatokat, körülményeket fogják keresni, melyek illeszkednek a saját belső mércéjükhöz. Vagyis olyan helyzetekbe kerülnek ahol nem becsülik és nem tisztelik őket, vagy éppen átnéznek rajtuk. Például olyan munkahelyen dolgoznak, ahol nem értékelik őket, sőt, inkább a hibáikat hangsúlyozzák, túlterhelik őket, s közben ők is azt érzik, hogy bármit tesznek, sosem érik el azt a színvonalat, amit elvárnak tőlük. A párkapcsolatban olyan társat választanak, akivel a problémák megoldatlanul maradnak, az életük monotonná és egyhangúvá válik.

Akár túlzásba visszük, vagy épp ellenkezőleg, egyáltalán nem gyakoroljuk az önkritikát, a változás útja mindig összetett. A túlzott önkritika esetében a változás gátja lehet, hogy sokan összekeverik a lelkiismeretességgel, és úgy tekintenek rá, mint valamiféle szükséges tényezőre minden egyes beszélgetésnél, és csak ezáltal tudnak megfelelni egy-egy kommunikációs helyzetben. Ezzel szemben az alacsony önkritika esetében a kritikátlanság a törékeny önbecsülésünket védi, és ezáltal törekszünk arra, hogy mindig nekünk legyen igazunk. Mondhatni, hogy önkritikára szükség van, mivel folyamatosan teljesítményre ösztönöz, pozitívan élünk meg olyan helyzeteket, amelyeket alapvetően idegességgel fogadnánk.

A beismerés folyamata

Aki képtelen beismerni a hibáit, reálisan nézve azokra a tényezőkre ahol fejlődnie kellene, az azért hárít, mert van benne egy belső gyengeség, amivel nem tud szembesülni. Az „én mindent jól csináltam” mögött valójában egy hárítás lapul. Amikor valaki elmenekül a szembenézéstől, és kifelé mutat a hiba forrását keresve, ott vélelmezhetően a fájdalom elkerülése a cél, és egyfajta önfelmentés, vagy önigazolás. Az önkritikánk mértékét mindkét irányában kapcsolataink minősége mutatja meg. A túl sok önkritikával rendelkező ember egy idő után azt veheti észre, hogy egyedül maradt, kapcsolati élete elszegényedett, a barátok, az ismerősök elmaradoztak a környezetéből. Nem keresik, vagy csak kevéssé érdeklődnek felőle.

Egy ideig ezt sértett önérzettel vehetik tudomásul, kívülre mutatva a hálátlan többi emberre, akik mind hibásak valamiért. Ezzel szemben a kevés önkritikát az önmagunkkal való kapcsolat deformitása jelzi. Azt vesszük észre, hogy bár már rég nem állnak hátunk mögött az egykori ismerőseink, a kritikusaink sem mi továbbra is ostorozzuk magunkat, tetteinket negatív szűrőn keresztül szemléljük, és soha semmi nem lesz elég a megoldáshoz, mindig csak a külsőségeket hibáztatja valaki a saját problémáiért.

Ha nem szeretjük magunkat az meglátszik a kisugárzásunkon is. Gyakran érzünk gondterheltséget, szomorúságot, érzelmi szürkeséget, alapvetően azt, hogy nem jó a bőrünkben lenni, mert képtelenek vagyunk az elégedettségre. Kétségbeesetten kapcsolatokra vágyunk, miközben félünk kimutatni az igazi érzéseinket, érzelmeinket. Valójában egy ember kísér végig az életben bennünket és az: önmagunk. A saját magunkkal való kapcsolatunk kísér el a legtovább életünk során, ezért elsősorban ezt érdemes rendben tartani.

Ha ez jól működik, az a kapcsolataink, párkapcsolatunk minőségén is érződik. Érdemes hát önkritikával vizsgálni saját történetünket. Örökös kérdés, hogy támogat vagy hátráltat a céljaink elérésében az önkritika. A legfontosabb kérdés, hogy hol van az a pont ahol a motiváló önkritika átcsap egy magányos, passzív ellenállásba az egész világgal szemben, és onnantól kezdve már csak rossz dolgokra ösztönöz?

Vásárlásmánia

Bár a vásárlásmánia az egészségünkre nézve nem olyan káros szenvedély, mint például az alkohol- vagy drogfüggőség, mégis a szociális életünket nagyban károsíthatja, ezért fontos figyelni már a kezdő intő jelekre is.

Tényleg létezik a középső gyerek szindróma?

Okos elsőszülött vagy elhanyagolt középső esetleg traumatizált legkisebb gyerek? Mit mutatnak a statisztikák a születési sorrendről és a gyermek tulajdonságairól, habitusáról.

Ne éljünk a múlt fogságában

Az elmúlt években folyamatos veszteségélmények és válságok között élünk, erre pedig rárakodnak az egyéni gondok is. A krízisek egyik jellemzője a bizonytalanság. Elengedni valamit, vagy küzdeni érte? Ez a fajta ellentmondásosság meggondolatlannak tűnő, vagy látszólag teljesen érthetetlen, irracionális döntésekhez vezethet, viszont lehetőség is egyúttal. Az alábbi cikkben arra kaphatunk válaszokat, hogy milyen módszereket, gondolatokat vethetünk be az elengedés érdekében.

Az őszinteség fontossága

Előbb önmagunkkal kell őszintének lennünk ahhoz, hogy máshoz is őszinték lehessünk. A legtöbben azonban azt sem ismerjük fel, hogy még saját magunk elől is elrejtjük a gondolatainkat.

Érzelmeink kommunikációja - Az 5 szeretetnyelv

Mindannyian máshogy fogadjuk be a szeretetet, és fejezzük ki azt, amelyre neveltetésünk és személyes hajlamaink nyomán a legfogékonyabbá váltunk. Ezért fordul gyakran elő, hogy szeretetünk kifejezése nem ér célt, mert az üzenet küldője és befogadója nem érti meg egymást. Mi tehát a megoldás, és mit lehet tenni érzelmeink kifejezése érdekében?