A lelkünk legmélyéig hat ha megaláznak

A szégyen és a megaláztatás mély sebeket hagynak maguk után. A jelenetek évtizedeken át teljes valójukban felidézhetők, a sérülés és fájdalomkerülés pedig hosszú távon beszűkíti az ember életét. Lelki sebeink terápiás munkával gyógyíthatók, mely életünk minden területén oldottabbá, magabiztosabbá tehet.

Volt már az életedben olyan pillanat, amikor úgy érezted, bár megnyílna és elnyelne a Föld? Hogy úgy érezted bárcsak elbújhatnál, elrohanhatnál, kimenekülhetnél a helyzetből, amiben ennyire megalázva érzed magad? Szinte biztosan van ilyen emléked, és ha adsz magadnak egy percet, hogy teljesen felidézd, ugyanazokat az érzéseket fogod tapasztalni, ugyanazokat a testi reakciókat érezheted magadon. A részletes felidézés sok más esetben is lehet könnyű, az érzelmi újraélés azonban csak a sérelmeknél, a szégyennél ennyire erős.

Próbálj emlékezni például, hogy hol voltál, mit csináltál 2001 szeptember 11-én, amikor megtudtad, hogy két repülőgép csapódott a World Trade Center ikertornyaiba. A meglepetés és a megdöbbenés olyan erős emlékké (vakuemlékké) teszi ezt a pillanatot, amit általában részletesen fel tudunk idézni, ezzel egyidőben azonban testérzeteink nem elevenednek már fel.

A szégyen egy úgynevezett másodlagos érzelem, ami annyit jelent, hogy minden esetben van valaki, aki előtt szégyelljük, akinek a szemével látjuk, elítéljük magunkat. Aki elől el akarunk bújni megalázottságunkban. Nem véletlen, hogy a megszégyenülés pillanatában úgy érezzük, hogy az összes tekintet ránk szegeződik. A szemekben pedig azt látjuk, azt véljük látni, amitől a leginkább tartunk. Mintha mindenki figyelne, sőt, elutasítana minket. Az elutasítottság pedig az egyik a legmélyebb emberi fájdalom, mely a végső magunkra utaltság és kiszolgáltatottság ősi érzését hordozza.

Annak idején akit a többiek elutasítottak, akit a közösség kizárt magából, az nem tudott utódot nemzeni, az éhen halt, vagy leölték a ragadozók. Akit elutasítottak, az lényegében halott volt. Ennek félelme pedig ott van a zsigereinkben, az összeszoruló gyomrunkban, a fejünkbe szökő vérben, és ezt érezzük magunkon a mások tekintetében is. Mindez egy évtizedeken át is megmaradó érzelmi lenyomatot hagy. Egyúttal azonban egy emlékképként is rögzül, melyben kívülről, a többiek szemében látjuk magunkat. Vannak ők mind és vagyunk mi, végtelenül egyedül. Ott, abban a megalázó jelenetben.

Az ilyen és ehhez hasonló élmények és sérülések éppen ezért évekkel később is ott lehetnek a mindennapjainkban. Sokkal érzékenyebbek vagyunk minden olyan dologra, ami előhív bennünk egy-egy ilyen fájdalmas, megalázó emléket, hiszen ez borzasztó nehéz érzelmeket hoz magával. Ha valakit például a testével kapcsolatosan sok megaláztatás ért, sokszor szégyelli a meztelenséget, kényelmetlenül érzi magát a testi intimitásban.

Akit korábban kigúnyoltak azért, mert szegény volt, kellemetlenül érezheti magát az anyagiakról szóló egyezkedésekben, és próbálja azokból kivonni magát, vagy éppen óriási védőfalat épít maga köré különböző luxuscikkekből. A legtöbben egyszerűen igyekeznek elkerülni, hogy ezek a sebek újra fájjanak, és sokszor ennek a lavírozásnak a foglyai. A gyógyuláshoz azonban fontos, hogy önismeretet szerezzünk, rálátást arra, ami bennünk él a múltból. A seb nem magától gyógyul, hanem gyógyítani kell. A jelenből kell biztonságot adnunk a bennünk élő sértett, megalázott önmagunknak. Ez történik egy terápiás folyamatban.

Bármilyen fájdalmasak, bármennyire mélyre temettük is őket, régi sebeink ma, a jelenben is sérülékenyebbé tehetnek minket. Minden begyógyult sebbel azonban magabiztosabbak, oldottabbak, felszabadultabbak lehetünk az életünkben, emberként, szülőként, partnerként, gyerekként.