A divatipar nem olyan csillogó, mint amilyennek szeretne tűnni!

Újabb, szebb, trendibb, menőbb, akciósabb… Mindnyájunkban végigjátszódnak ezek vagy a rokon értelmű szavaik, miközben egy fast fashion üzletlánc kirakatát és tartalmát nézzük. Válogathatunk a magunk ízlésének és méretének megfelelően, a választék abnormálisan sok és kifogyhatatlan, ha pedig mégsem találjuk az egyik üzletben a szívünk választottját, mehetünk is a másikba. A vevők keresik a kedvükre valót, az üzletek keresik és irányítják a vevők számára tetsző eladnivalót, közben pedig a fel nem használt darabok csak úgy eltűnnek a szemünk elől, mert szezononként másnak kell helyet szorítani. Ami pedig nem jött be a vevőknek, az kuka.

Az, hogy hogy került az üzletbe, vagy hova került onnan, nem a mi problémánknak gondoljuk, lévén, a környékben nem látunk, tapasztalunk ebből semmit. Egy jó tanács: ideje kinyitni a szemeket, és nem csak nézni, hanem mögé is látni a dolgoknak!

Nem titok, hogy a legtöbb fastfashion üzlet (H&M, Zara,C&A, Bershka, hogy csak pár „halat” emeljek ki a végtelen óceánból) a Távol-Keleten állíttatja elő az üzletekben is látott ruhadarabokat. A „Made in China”, „Made in Thailand”, „Made in Korea” …stb. , nem csak megszokásból van a címkékbe írva. Valóban ezen országokban találhatóak azok az alvállalatok, amelyek meg vannak bízva a gyárak működtetésével. Fontos és megjegyzendő, hogy pl. a H&M óriás cég nem személyesen vesz részt ezekben a készítési metódusokban, hanem annak az alvállalkozónak van egy alvállalata, amelynek szintén van egy alcége, mely foglalkoztatja a robotoló munkásokat. Így viszont a fentiek moshatják kezeiket és szabadkozhatnak, hogy ők bizony nem tudtak a ruháik előállításának körülményeiről.

Szerencsére egyre több hazai és külföldi hírportál is foglalkozik a témával, fotó és tv-riporterek igyekeznek megmutatni a gyermekmunkát és a napi 14 órás koszban és piszokban való kegyetlen bánásmódot. Sajnos mégsem érzünk, vagy látunk semmi változást! A lényeg, hogy az üzlet fel legyen töltve, az árak alacsonyak maradjanak – szinte egy ebéd áráért tudunk újabb felsőt vásárolni - és legyen elég fogyasztó, akit be tudnak vonzani a boltokba.

Néhány éve egy Norvég stáb 3 divatbloggert vitt el Kambodzsába, de nem épp várost nézni. A három fiatalnak egy hónapig kellett egy ruhagyártó üzemben dolgoznia, pontosan ugyanúgy, ahogy a helyiek teszik – egész nap, vegyszerekkel és piszokkal körülvéve, embertelen bánásmóddal, éhbérért. Kamerák követték őket, leplezetlenül bemutatva így embereket, családokat és a gyártási folyamatokat. A sorozat végül igen megosztó sikert aratott, voltak, akik örültek a körülmények bemutatásának és hogy elmondhatták a saját tapasztalataikat. Mások úgy vélték, hogy a 3 fiatal úgyis hazaérve folytatja a megszokott életét, ahogy előtte is tették. Mások (és ez sajnos egy igen nagy tábor volt) azzal védekezett, hogy igenis kellenek ezek a gyárak, máskülönben még több lenne a munkanélküli az országban, örüljenek ezek az emberek, hogy egyáltalán van hol dolgozniuk.

Egy minimális százaléka a nézőknek pedig megértette a látottakat és emiatt változtatott az életén.
(A sorozat előzetese az alábbi linken megtekinthető, a leírásban pedig az epizódokhoz irányító link is található.)

Ha továbblapozunk és próbáljuk nem figyelembe venni azt, hogy sovány, éhező gyerekek - akiknek egy normális világban-iskolában kellene, hogy legyen a helyük – varrták az épp rajtunk található pólót, vegyük számításba a vegyszereket és a környezeti katasztrófához vezető utat.

A divatipar a világ második (!) legszennyezőbb iparága közvetlenül az olajkitermelés után. Hihetetlen egyáltalán a kettő iparágat egymás mellett látni, és nem biztos, hogy szívesen tesszük ezt pont a környezetszennyező listán. A ruhadarab előállítása komoly szén-dioxid kibocsátással jár, rengeteg ivóvíznek alkalmas folyadékot emészt fel, melyek a gyártáshoz szükséges vegyszerekkel keveredve teljes veszteségeket okoznak. Ráadásul a vegyszerek nem csak pillanatokig vannak velünk, hanem a ruhaüzletben próbálgatva közvetlenül a bőrünkkel lépnek kapcsolatba, és akkor a szállításkor, pakoláskor, előttünk próbálók folyamatos külső hatásairól még nem is beszéltünk. Kíváncsi lennék, hogy akik igyekeznek egészségesen élni és glutén-, tartósítószermentes-, mindenmentes vagy vegán termékeket fogyasztani, azok belegondolnak-e abba, hogy kívülről mit tesznek a szervezetükkel, mikor mindenféle forralás és mosás nélkül magukra dobják az új szerzeményüket?

Ha valamelyik termék nem fogy el az üzletből, azonban az aktuális trendből is kifutott, akkor jobb esetben a világ turkálóinak választékát bővíti; vagy épp alapítványokon keresztül jut el azokhoz, akiknek valóban szüksége van meleg ruházatra, hogy mondjuk, ne fagyjanak halálra télen. Rosszabb esetben az amúgy is túl sok szeméttel borított Föld bolygót terheli, vagy elégetéssel az ökoszisztémát pusztítja. Ne legyünk vakok, az esetek legnagyobb részében az utóbbi két opció nyer a cégeknél – olcsóbb és egyszerűbb. Márpedig a hiperolcsó termelés (=éhbérért dolgoztatás), a folyamatos szezonális trendek változtatása, ezáltal pedig a vásárlói profit növelése, majd az olcsó megszabadulás a termékektől számunkra hihetetlen összegekkel növeli a cégek vezetőinek pénztárcáját. Ne áltassuk magunkat, a cégek nem értünk vannak, mi csak kis bábúk vagyunk egy nagy gépezetben!

Van-e megoldás? Mit tudunk mi tenni?

Próbálkozások vannak. Több nagyobb divatcég is elkezdett újrahasznosítással foglalkozni, illetve más anyagokból termékeket gyártani, melyek előállítása nem igényel annyi környezetszennyező anyagot. Ennek látszata egyelőre túl minimális és sajnos nem is elterjedt. A cégeknek a profittermelés a céljuk! Emiatt az álomszerű kérés lenne, hogy kevesebb, de minőségesebb termékeket állítsanak elő. Olyan alapdarabokat, melyek nem két hónap, hanem legalább 10 év trendjének felelnek meg. Ezek persze borsosabb áron lehetnének kaphatóak, amely idővel fizetődne csak ki. Ez pedig a mai, „most és azonnal” világban nem igazán érdeke senkinek.

Amit mi tehetünk, az elsősorban hogy nem csapjuk be önmagunkat és nem hagyjuk manipulálni magunkat a legnagyobb létező hatalom, a reklám által! Igenis gondoljuk át, mit adna nekünk az az új felső, hány ugyanolyan farmerünk van már a szekrényben, és hogy az adott ruhadarab mennyire lesz idejétmúlt és vicces, vagy esetleg kínos, ha 1-2 év múlva visszanézzük azokat a képeket, amiken magunkon viseltük. Opció a turkálóból vásárlás, amely szintén a nagy multik kimaradt termékeit is tartalmazz(hatj)a; de olcsóbb, különlegesebb a választék és valóban magunkénak érezhetjük. Persze itt is túlzásba lehet esni az olcsó árak miatt. A józan gondolkodást egyelőre magunknak kell megoldani!

Akiknek felkeltette az érdeklődését a téma, vagy szeretnének még többet tudni, azoknak általam érdekesnek talált további cikkeket ajánlok. Ezt, ezt és ezt.

/Szerző: Kecsenovity Erna/