Edzésnapló: a láthatatlan látszani kezd

Nyugodtan tessék nevetni a „rendes embereknek”, de számomra eredmény, hogy megkezdtem a harmadik hetet az edzőteremben. Lehet, hogy megdőlt egy rekord…? Legalábbis a sajátom. A változás tagadhatatlanul elindult... Edzésnaplóm 3. része következik.

Kellemes része a sportolásnak, amikor már valami eredménye is van az erőfeszítésemnek. Legtöbbek számára ez az lenne, hogy fittebbek, erősebbek, a kondíciójuk javul. Számomra viszont elsődleges cél volt az önbizalmam, a magamba vetett hit növelése. Így a változásokat főként a külsőmben, valamint a lelkemben és a szemléletmódomban keresem.

Állok a tükör előtt, és úgy látom, valami látszani kezd. Rajzolódnak a vonalak a hasamon, és az az oldalsó, combon lévő zsírpárnácska is mintha kerekebb lenne, noha még mindig ott van. Igen, sokkal elégedettebb vagyok. Aztán felnevetek – tisztában vagyok vele, ha rajtam kívül bárki mást kérdeznék meg, akkor senki semmit nem venne észre.

Ebből is tudom, hogy nem is annyira a testemben, mint inkább a lelkemben indult el a változás – és ez nekem máris nagyon sokat jelent. Úgy érzem, függője lettem valaminek, nem magának a mozgásnak, hanem annak, amit ad a számomra. Hogy teszek önmagamért, s hogy a személyiségem új oldalait fedezem fel.

Nem, sajnos nem mondhatnám, hogy többet bírok, mint pár hete. Vagy csak az edzőm ad nehezebb gyakorlatokat? Mindenesetre küzdök továbbra is, de nem méltatlankodom. Tudom, hogy ezzel jár, és igyekszem kitartani, mosolyogni akkor is, ha kegyetlenül elfáradtam. Veszek pár mély lélegzetet és folytatom tovább.

Az elején még itthon terveket eszeltem ki, hogy milyen gondolatokkal fogom magam motiválni, amikor már nagyon kivagyok a gyakorlatok végzése közben. Aztán rájöttem, hogy ez felesleges – képtelen vagyok bármi értelmesre gondolni olyankor, egyszerűen csak a túlélésre koncentrálok :)

Új dolog ez számomra, hiszen máskor állandóan kattog az agyam, s alig bírom magamat kiszakítani az állandó elmeműködésből. Próbáltál már nem gondolni különösebben semmire? Na ugye… Rájöttem, tényleg nem hiába mondják „a nagyok”, hogy a sportolás flow élményt ad és a jelenben tart.

Bár a „jelenben lenni” érzéshez mindig azt kapcsolják, hogy élvezzük ki az adott pillanatot. Azt nem állítanám, hogy tudom élvezni, amikor kínszenvedve préselek ki magamból még tíz guggolást. Ma először elő is jött a régen szokásos hisztim edzés közben: „Hú de utálom ezt, nincs szükségem erre a kínlódásra”! De máris fegyelmeztem magam, hogy ne méltatlankodjak, hanem szegezzem egy pontra a szemem és tegyem a dolgom. Majd gyorsan felidéztem, hogy a többi 23 órában, amit nem edzéssel töltök, mennyivel jobban érzem magam, mint a sportolás előtt. Ez hatásos volt, s máris újra kiürült a fejemből minden – azon túl, hogy „hú, ez a feladat brutálnehéz”. De újra mosolyogtam. Ahogy Brian Tracy motivációs előadó mondaná: ez az önfegyelem ereje…

S hopp, hirtelen az óra véget ért – gyorsabban elröppent, mint vártam, s elöntött az elégedettség érzése: minden egyes nehéz perc megérte - de jó, hogy ismét megcsináltam!

„Ne azt kívánd hogy minden könnyen menjen. Kívánd azt, hogy legyen erőd legyőzni a nehézségeket.”
Bruce Lee

A kép illusztráció.