Ambivalens kötődés hatása a mindennapokra

A párkapcsolati problémák hátterében számtalan esetben az egyik vagy mindkét fél ambivalens kötődési stílusa áll. A kötődés kialakulása, a nagyon korai gyermekkorra tehető.

Az, hogy csecsemőként milyen kapcsolatot tudtunk kialakítani az elsődleges gondozónkkal (legtöbb esetben anya, de lehet más személy is) nagyon mélyen befolyásolja milyen típusú kötődést építünk ki későbbi partnerünkkel. Az ambivalens kötődési stílus körülbelül 2-3 éves korunkra kialakul és ez a későbbiekben már önmagától jelentősen nem változik. Azért írtam, hogy önmagától, mert önismereti munkával, terápiás segítséggel, illetve gyógyító kapcsolatokon keresztül ezek a minták átírhatóak.

Biztos ismersz olyan párokat te is, akik már nagyon fiatal koruk óta vannak együtt. El sem tudják képzelni egymás nélkül az életüket. Ez egy szempontból nagyon is irigylésre méltó, hiszen ki ne akarna egy biztos, tartós kapcsolatban élni? De tapasztalatom szerint a nagyon fiatal korban kötött kapcsolatok esetén, ha megkapargatjuk a felszínt, hamar kiderül, hogy az egymásra utaltság, az összekapaszkodás oka, valamilyen korai gyermekkorban elszenvedett érzelmi hiány. Erre a hiányra tud reflektálni a másik fél és szinte teljesen betölti, kiszolgálja azt a kötődési hiányt. Visszatekintve gyakran jellemzik így a kapcsolatot: „Ő volt a legjobb barátom, a férjem, egy kicsit az apukám. Teljesen összezártunk, mindent együtt csináltunk.”

Mielőtt bárki nekem támadna, nem azt állítom, hogy minden fiatal korban kötött kapcsolódás mögött ez áll. De azt igen, hogy ebben az életkorban nagy eséllyel a kapcsolat alapdinamikáját ez az igény határozza meg.

De térjünk vissza a kötődés kérdésére. Amikor azzal fordulnak hozzám párok, hogy pusztító, nagy érzelmeket megmozgató veszekédeseik vannak, szinte biztos, hogy a feszültségek hátterében, valamelyik fél ambivalens kötődési stílusa áll. Annak érdekében, hogy jobban megértsük, mi a köze a kötődési stílusunknak a párkapcsolati surlódásainkhoz, érdemes végigvenni milyen típusok is léteznek.

Csecsemőként nagyon hamar megtanuljuk mennyire számíthatunk a környezetünkre. Kitapasztaljuk, hogy a segélyhívásainkra, a sírásunkra, a biztonság és közelség keresésünkre, mennyire érkezik válasz a külvilágból. Megérti -e a környezetünk igényünket és kielégíti e azt? Ha egy szülő kellő empátiával, figyelemmel van a babája iránt, akkor a baba jó esetben azt tanulja meg, hogy a világ, ami őt körülveszi oké és biztonságos. Hiszen lehet rá hatni, lehet rá számítani és a világ nem ellenséges, hanem partneri.

Ma már azt is tudjuk, hogy a válaszkész gondoskodáson túl fontos az is, hogy a baba és az anya mennyire érzi jól magát együtt. Mennyire vannak összehangolódva, egymáshoz csiszolódva. Minél jobb az összhang, annál jobban azt éli meg a csecsemő, hogy nem csak a világ oké, hanem benne önönmaga is szerethető. Ha a gyermeket a későbbiekben sem érik (szülő halála, hosszan tartó eltávolodás, más trauma stb.) ezt az élményt felülíró tapasztalások, akkor jó eséllyel a felnőttkori kapcsolataiban is pozitív, erős, harmonikus és tartós kötődéseket alakít ki.

A biztonságosan kötődök felnőttként elkötelezettek, bíznak a másikban és maguk is megbízhatóak tudnak lenni. Könnyen nyílnak meg mások fele, nem okoz számukra gondot egy párkapcsolat működtetése, de nem ijeszti meg őket az egyedüllét sem.